Hölgyeim és Uraim,
érdemes megfigyelnünk, hogy Mindszenty még azokban a nehéz órákban is milyen finoman árnyal, milyen pontosan fogalmaz. Világosan érzékeli a pártállam örököseinek már akkor megindult kisajátító törekvéseit. Ezért higgadt szavakkal figyelmezteti őket, ne kívánjanak még egy bizonyságot arról, hogy a magyar nép nem kér már belőlük.
A beszéd későbbi részében leteszi a voksát a szabadság, a szabad választások mellett, azaz teljes tekintélyével képviseli a magyar nemzet politikai önrendelkezésének két sarkalatos pontját. Mindemellett tisztelettel hajt fejet a magyar nép és a fiatal nemzedékek teljesítménye előtt. A nemzet tagjait összefogásra, egységre bátorítja, hisz mindig is azt vallotta, hogy ínséges időkben munkára, összefogásra, kenyérre van szükség, nem vitákra.
Tisztelt Emlékezők!
Diktatúrák idején szabadnak lenni annyit tesz, az emberség, a hazafiság, a lelkiismeret parancsát követni, és eszerint cselekedni. Mindszenty József szabad emberként, szabadságszerető polgárként viselkedett már akkor is, amikor veszprémi püspökként a nyilasuralom embertelen zsidódeportálásaival helyezkedett szembe. És akkor is, amikor a nép oldalára állt a néphatalom nevében fellépő kegyetlen, embert, Istent nem kímélő kommunista diktatúrával szemben.
Így került Mindszenty 1944-ben a nyilasok, 48-ban pedig a kommunisták börtönébe. Ahogy korábban a nyilasok próbálták meg kiiktatni, 1948-ra már Rákosi látja benne legnagyobb ellenfelét. Eltávolítását akkori belügyminiszterére, Kádár Jánosra bízza. Kádár pedig nem volt rest cselekedni. Így vált ez az épület, ahol most vagyunk, Mindszenty embertelen kínzásának színhelyévé.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindszenty József emberi példája, ránk hagyott szellemi erkölcsi hagyatéka méltó arra, hogy megértését, megismerését, megismertetését, történelmi emlékezetünkben való méltó elhelyezését nemzetünk legkomolyabb erkölcsi ügyei között tartsuk számon.
Komoly feladat ez, legalább három okból. Részben azért, mert ennek a munkának a java része még előttünk áll. A kiállítás és a mai emlékkonferencia is erre figyelmeztet minket. Megrendezéséért és megszervezéséért különleges köszönet illeti vendéglátóinkat. És azért is, mert Mindszenty neve, munkássága máig sem kapta meg közéletünkben és közgondolkodásunkban az azt megillető helyet. Nem kapta meg – sem szabad magyar emberként, sem bátor hazafiként, sem világszerte elismert egyházi vezetőként – a teljesítményének kijáró figyelmet.
Nem véletlenül. Nem azért, mintha pályája, emberi tartása ne volna épp oly egyenes és szeplőtlenül tiszta, amilyen csak egy igaz emberé lehetett a 20. század embertelenségei közepette. Sokkal inkább azért, mert mindazt, amit ő képviselt, torz tükörben, méltatlan fénytörésben próbálták meg láttatni velünk a mögöttünk hagyott évszázadban. Elég, ha arra gondolunk, milyen szavakkal, milyen áporodott, ideologikus jelzőkkel illették Mindszentyt és követőit a szocialista hatalomgyakorlók, miközben évtizedeken át egyetlen igaz szót sem ejtettek arról, hogy Mindszenty mit is képviselt valójában.
Mindszenty nevét hallva ma sokan nem tudják, kiről is beszélünk. Márpedig a tudatlanságnál, az ismerethiánynál nincs jobb táptalaja az örökké kettős mércét alkalmazó manipulációnak, a közösség magára találását minduntalan akadályozó érték-relativizáló kísérleteknek.
