Tisztelt Elnök Urak,
Legfőbb Ügyész Urak,
Hölgyeim és Uraim!
„Hazánkban a közvádlói teendőket (…) a törvényhatósági tiszti ügyészek és 1848. év előtt részben az uradalmi ügyészek végezték. De fennállott és részben fennáll most is azon anomália, hogy a vizsgálat és vád, sőt néhol a védelem is ugyan egy kézben foly össze (…).
Általánosan el van ismerve annak szükségessége, hogy a bünvádi perben müködő közegek közt a teendők akként osztassanak fel: hogy a biró, közvádló és védő külön természetü teendői elválasztassanak és egymástól független közegekre bizassanak” – olvashatjuk a királyi ügyészséget létrehozó 1871. évi XXXIII. törvénycikk indokolásában.
150 évvel ezelőtt fogadta el az Országgyűlés azt a törvényt, amely elsőként határozta meg a magyar igazságszolgáltatás egyik kulcsszereplőjének, az ügyésznek a státusát. Az imént idézett gondolatok azonban nemcsak a 19. és 20., hanem a 21. század ügyészségére és igazságszolgáltatására is érvényesek.
A több száz éves jogfejlődés során a magánbosszú intézményétől a középkor végén, az újkor elején jutott el az állam oda, hogy intézményes eszközöket hozzon létre a büntetőigény közhatalom általi érvényesítése érdekében. A felvilágosodást követő jogfejlődésben már egyre erőteljesebben fogalmazódott meg az a követelmény, hogy a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól szervezetileg is elváljon.
A központosított magyar ügyészség létrehozása a késő 19. század nagy kodifikációs korszakának alkotása. A kiegyezés korát – ami az igazságszolgáltatás egészét megújította – nem kis büszkeséggel szoktuk jogi honfoglalásnak nevezni. Magyarországon minden jogkereső állampolgár számára kiszámítható, a rendi különbségek felől a törvény előtti egyenlőség irányába elmozduló, a törvények által uralt igazságszolgáltatás jött létre.
1868-ban fogadta el az országgyűlés a polgári törvénykezési rendtartást. 1878-ban a büntető törvénykönyvet, az ún. Csemegi-kódexet. Egy évvel később a kihágásokról szóló törvénycikket, végül 1886-ban a büntető perrendtartást alkotta meg az országgyűlés. A bírósági szervezet már 1861-ben megújult. Tíz évvel később pedig létrejött az állami vádhatóság.
A magyar hagyományok és a külföldi minták ötvözéséről már akkor is heves vita folyt a magyar országgyűlésben. 150 éve Horváth Döme, korábbi Pest-Pilis-Solt vármegyei tiszti főügyész, kecskeméti országgyűlési képviselő az ügyészségi törvény vitájában a következőket mondta: „nem kívánjuk a franczia rendszert hazánkba mereven átültetni, mert a bírói hatáskörbe való beavatkozás, és azon ellenőrködés és fölügyelet, mely alá ott a bírák az ügyésszel szemben vettetnek, nálunk kétszeresen, háromszorosan károssá válhatnék. De az, a mi ezen intézményben jó, igenis átültethető (…)”
Joggal tehetjük fel a kérdést: időtálló, más európai országok gyakorlatával összemérhető megoldás született-e 1871-ben az ügyészségről szóló törvény elfogadásakor?
50 évvel a törvény elfogadása után az egyik legismertebb 20. századi koronaügyész, Finkey Ferenc így válaszolt erre a kérdésre: „alig van igazságszolgáltatási intézményünk, melyről bátrabban és biztosabban elmondhatnók, hogy ellenére idegen eredetének, (…) minden tekintetben bevált, a két emberöltőnyi gyakorlati alkalmazás után általános vélemény és közkeletű mondás, hogy azt, ha eddig nem tettük volna, ma fel kellene állítani (…).”
A jól működő, alkotmányos – a római jog, a kereszténység és a felvilágosodás szellemi gyökereiből táplálkozó – modell azonban csak a szocialista jogrendszer kiépüléséig maradhatott életben. Ha a kiegyezést követő igazságügyi reformot jogi honfoglalásnak nevezzük, akkor a második világháború utáni évtizedeket a jogi megszállás időszakának mondhatjuk.
És itt nem csupán a 40-es és 50-es évek hírhedt pereire és koncepciós eljárásaira gondolok. Ennél volt egy sokkal rejtettebb támadás is a független igazságszolgáltatás ellen.
1949-ben megszületett a magyar chartális alkotmány, és folyamatosan működött a többszintű jogalkotás rendszere. Így formálisan a jog uralmának látszatát keltette a kiépülő kommunista rezsim. Működtek a tradicionális jogászi hivatásrendek is; nem mondhatjuk, hogy a polgári jogi vitákat ne lehetett volna a bíróság elé vinni, vagy hogy a tolvajokat, rablókat, erőszaktevőket, gyilkosokat ne üldözte volna a büntető igazságszolgáltatás.
