Miniszterelnök Úr,
Házelnök Úr,
tisztelt Kitüntetettek!
Hölgyeim és Uraim!
1903 januárjában báró Eötvös Lorándot vendégségbe hívták Kolozsvárra, ahol az egyetem Bolyai Jánosra, Erdély tudós szülöttére emlékezett. Eötvös a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként köszöntötte az ünnepség résztvevőit.
Beszéde nem a megszokott, hagyományos, dicsőítő szónoklat volt. Eötvös Bolyai János fájó magányáról beszélt, arról – őt idézem –, hogy a korszakalkotó új geometriát Bolyai mintha csak „magától és magának” alkotta volna meg. Arról, hogy Bolyai János távol élt a tudós világ fősodrától, ezért elismerésre, jutalomra nem számíthatott. Nem lehetett biztos abban, hogy munkájának lesz-e valaha is elismerése. Csak remélhette, hogy egyszer „majd” felfogják és megértik művét.
A látszat azonban csalóka, mondta Eötvös Loránd. Mert a tudomány, még a korát megelőző, elszigetelten születő tudomány sem pusztán magától és magának van. A tudós Bolyai János munkája is kiteljesedett, és új geometriája mérföldkővé lett a tudományban. Eötvös így zárta köszöntőjét: „csak az az igazi tudomány, amely világra szól.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A matematikában – amely a tételeket és bizonyosságot szereti – aligha létezhet nagyobb, világraszólóbb dicsőség, mint nevet adni, adhatni egy bizonyított állításnak. Olyasminek, ami további matematikai tudás forrásává, kiindulási pontjává válik. Amit idéznek, használnak és alapvetésnek tekintenek szerte a világban. A Lovász-féle „lokális lemma” épp ilyen.
Lovász László azt mondta: egy zivataros, alvásra alkalmatlan éjszaka jött rá, hogy miként lehet egy nagyon kis valószínűséggel bekövetkező eseményről bebizonyítani, hogy a lehetősége nem nulla.
Persze az efféle világraszóló felfedezés soha sem a semmiből érkezik. Lovász László a magyar matematika Aranycsapatából igazolt a világ élvonalába. Az Erdős Pál köpönyegéből előbújó nemzedék tagjaként már fiatalon hírnevet szerzett, később pedig számtalan elismerést a diszkrét matematika és az elméleti számítógép-tudomány területén.
Gyermekkorától tudta, hogy a matematika nemcsak „megtanulandó tantárgy, hanem egy akár művészi élvezetet nyújtó tudományterület.” Lelkesedését később nagy hatású tanárként, inspiráló előadóként, felelős vezetőként adta tovább, Budapesttől Ohióig.
Kutatásai végső soron mindig a megoldáskeresés eredendő kíváncsiságát szolgálták. Elméletből bizonyításig jutni. Közelítéssel egyre közelebb kerülni az igazsághoz. A számoláshoz nélkülözhetetlen algoritmust találni. Kutatni a hatékony számítás határait. Megérteni az egymástól függő véletleneket, vagyis olykor tűt keresni a szénakazalban.
És mindeközben megértetni a világgal, hogy ez a munka nem pusztán a kutatónak gyönyörű és izgalmas, hogy a magas szintű matematika gyakorlati alkalmazása ugyan nem mindig látványos, de az általa megszerzett tudás az életet, az embert, közös jövőnket szolgálja. A gazdaság működtetésében, a világ törvényszerűségeinek felismerésében, az életünket átszövő hálózatokban, az információáramlásban, számítógépeink biztonságában vagy épp a járványok természetének megértésében.
Tisztelt Professzor Úr! Tisztelt Elnök Úr!
Ön szerint az igazán jó matematikus „fejében folyamatosan olyan problémák járnak, melyek megoldásra várnak.”
S hogy a megoldások az Ön esetében rendre meg is születtek-születnek, mi sem bizonyítja jobban, mint a Norvég Tudományos Akadémia idei döntése, amellyel – immáron harmadik magyarként – Önnek ítélte a matematikatudomány legértékesebb kitüntetését, az Abel-díjat. Bízunk benne, hogy a fényes elismerés mellé hazája megbecsülését is örömmel fogadja.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Idei másik világraszóló díjazottunk, Vizi E. Szilveszter, aki legismertebb szakmai eredményével eleinte talán úgy érezhette magát, mint Bolyai János egykoron, bár közel sem a periférián, hanem a tudományos világ egyik központjában, az Oxfordi Egyetem Gyógyszertani Intézetében kutatta az idegsejtek működését. Ám a tankönyvi adatoktól merőben eltérő állításait eleinte kétkedéssel, hitetlenkedéssel és távolságtartással fogadták.
