Házelnök Úr, tisztelt Miniszterelnök-helyettes Úr, tisztelt Kitüntetettek!
Hölgyeim és Uraim!
Úgy tartják a reneszánsz mesterről, Leonardo da Vinciről, hogy minden új feladatához nagy körültekintéssel fogott hozzá.
Nem történt ez másként akkor sem, amikor Milánóban az Utolsó vacsora jelenetének megfestésére készült. Miután a szerzetesi ebédlő falát ólomfehérre alapozta, első dolga volt, hogy egy szöget verjen a friss vakolatba, a falikép mértani közepébe. A szöggel azt a kitüntetett pontot jelölte meg, ahol a kép síkjára merőleges vonalak látszólag és a festő által megalkotott képi valóságban is találkozni fognak. A bonyolult munka során ehhez a ponthoz kellett mindvégig viszonyítania minden mást. Minden eszközzel a néző figyelmét ide kellett irányítania: a tanítványai körében ülő Mester arcához.
A művészettörténet egyik legnagyobb alkotása és minden idők egyik legmegindítóbb Utolsó vacsora-festménye csak komoly küzdelmek árán, hosszú idő alatt készült el. Balszerencse kísérte. Már a születésétől kezdődően számos viszontagságon ment keresztül.
Ám a kép végül megmaradt. A bevert szög helyén keletkezett, parányi lyuk még ma is ott van a Santa Maria delle Grazie falán. A főalak jobb halántékánál.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Legyen akár sportoló, aki győzelemre tör, tudós, aki új eredményeket kutat, mérnök, aki házat épít, egyházi vezető, aki a hívekben erősíti a hitet, vagy művész, aki felejthetetlen élményekkel ajándékoz meg minket, a legkiválóbbak közös tulajdonsága, hogy világos célokért küzdenek. És minket is erre ösztönöznek. Megmutatják, hogy a világot behálózó megannyi lehetőség kuszaságában vannak olyan világos irányok, amelyek értékekhez vezetnek.
Ebben a koordinátarendszerben semmi sem kerül véletlenül a helyére. Az adottság és a befektetett munka egyenesei a teljesítményben találkoznak. Akárcsak egy mesterművön: a tudás és az akarat szerkeszti helyükre a dolgokat. A tehetség, a képesség és az elhivatottság talentumait a hozzáadott szorgalom, az erős elszántság váltja sikerre, tiszteletreméltó teljesítményre, mesterműre.
A Szent István Rend idei kitüntetettjeit is az a képesség emeli a legkiválóbbak közé, hogy munkájukban pontosan megjelölik a célokat, és szemüket mindvégig rajtuk tartják.
Erdő Péter hivatása középpontjában történetesen ugyanaz áll, akit Leonardo da Vinci olyan művészi tökéletességgel képe leghangsúlyosabb pontjába helyezett. Bíboros úr sosem tévesztette szem elől tanulmányai, majd munkája során a kiválasztott viszonyítási pontot. Szolgáló papként vagy főpásztorként, ösztöndíjasként vagy rektorként, a magyarországi és az egyetemes egyházban betöltött feladataiban, könyvek írásakor és a prédikációkra készülve.
De Esztergom 82. érseke nemcsak saját magának jelölt és jelöl ki ilyen határozott támpontot. Lelkipásztori és tudományos munkáját is abban a tudatban végzi, hogy az igazság felismerése a továbbadás felelősségével jár.
Ezért jelent Erdő Péter életében a tanítás küldetést. Küldetést az értékek megismerésére és megismertetésére. Az egyház tagjaihoz és a nem hívőkhöz szóló üzenetek megfogalmazására. Lelkipásztori, egyházszervezői és kutatói hivatástudata egyaránt arra figyelmeztet minket: helyesen tesszük, ha tekintetünket időről időre az örökkévalóra, a változatlanra irányítjuk, és életünk tengelyébe olyan értékeket állítunk, amelyek megtartanak minket hivatásunkban: a múlt ismerete és az elődök tisztelete, a jog következetes alkalmazása, és a szeretet törvényének szem előtt tartása.
„A kereszt nélkül, az, amit ma Európának ismerünk, nem is létezhetne” – figyelmeztet mindannyiunkat Erdő Péter.
Hívőknek és nem hívőknek – folytathatnánk a mondatot – közös a felelősségünk, hogy Európát, és benne hazánkat, Szent István Magyarországát a maga egyediségében megőrizzük. És a kölcsönös megbecsülés, a felebaráti szeretetet, a tisztesség, az igazságosság, az emberi méltóság értékeit érvényre juttassuk.
Tisztelt Bíboros Úr!
A csíksomlyói búcsún Ön egyszer azt mondta:
„Minden nemzet, minden nép a gondviselő Isten szeretetétől kísérve alakult ki a történelem folyamán, így nyerte el sajátos arculatát.
Ezért van mindannyiunknak pótolhatatlan méltósága, zsenialitása, az élet gondjainak megoldásában senki mással össze nem téveszthető ötletessége és elszántsága…”
Köszönöm, hogy munkájával – szólítsa bár ez a munka Rómába, vagy a legkisebb hazai közösségbe, netán az íróasztala mellé – Ön mindig a nemzet „pótolhatatlan méltóságát” szolgálta.
