Idei másik díjazottunk Makkai Ádám. Tudós, költő, író és műfordító. Úgy lett világpolgár, hogy közben féltőn óvta hűségét az anyanyelvhez. Bár a nyelv határait kutatóként angolul feszegette és angolul tanított, örök szerelme maradt a verselés magyarul. Nem véletlenül nevezte őt Határ Győző „szimultán szellemnek”. Folyékonyan beszél számos nyelven. A feje tetejére állította a műfordítás öröknek hitt törvényszerűségét: nevezetesen azt, hogy magyarról nem lehet jól fordítani idegen nyelvre. Makkai Ádám oly könnyedén lép az egyik kultúra asztalától a másikhoz, hogy neki még fordítva is sikerült fordítani. Angolul adta a világnak Vörösmartyt, Arany Jánost, Babitsot, Kosztolányit.
Makkai Ádám megsajnálta az emberiségnek azt a részét, amely nem volt oly szerencsés, hogy magyarnak szülessen, és beszélje a „marslakók” nyelvét. A csodaszarvas nyomában című, angolul és magyarul napvilágot látott antológia egyszerre kimagasló szellemi teljesítmény és hűségeskü a hazához. A magyarok kezébe határon innen és túl letett egy bölcsen összeállított gyűjteményt, nyolc évszázad remekműveiből. Mert Makkai Ádám tudja, hogy a vers lelki támasz, kapaszkodó és örök fohász. Ahogy a magyar kiadás előszavában ő maga fogalmaz: „örök barátunk az olyan magyarul írott vers, amely a kórházi betegágyon eszünkbe jutva megvigasztal, és enyhülést vagy reményt ad a felépülésre, vagy az olyan, amely az ezeréves magyar történelem valamely jelentős eseményére emlékeztet. Esetleg első szerelmünket juttatja eszünkbe…”
Tisztelt Professzor Úr!
Köszönjük Önnek, hogy a nyelvészek tudományos alaposságával és a költők érzékenységével láttatja, milyen érték az írott szó, a veretes mondat. Köszönjük, hogy hivatásának tekinti, hogy a nyelv által hidat építsen a népek között. Segít nekünk megtalálni az élet igazságait, feldolgozni a bánatot, még jobban átélni az örömöt. Ahogy ön fogalmaz: „lenyelni a vihart s átgyúrni szellemi-lelki ennivalóra”.
Tisztelt Díjazottak!
Önök ketten világlátott emberként sem feledték el soha azt, amit Márton Áron, a szentéletű erdélyi püspök így fogalmazott meg: „Aki a közösségből él, a közösségnek is munkával és felelősséggel tartozik.”
Önök ismerik a tehetséggel járó felelősség súlyát. Bármilyen messze jártak is, mindketten érezték, hogy Magyarországhoz, a magyar hazához tartoznak. Munkájukkal, művészetükkel örömet szereznek, vigasztalnak és reményt nyújtanak. Így lett tehetségük nem csupán magányos erény, hanem közösségi érték is. És ezért váltak méltóvá arra, hogy nemzeti ünnepünkön a Szent István Rendet átvehessék. Kérem, fogadják olyan örömmel, amilyen megbecsüléssel nyújtottuk át Önöknek.
