Tisztelt Elnök Úr, tisztelt Agata Asszony!
1986-ban egy katolikus templomban emléktábla került a falra. Nem szokatlan esemény: a templomokban gyakran látni a kegyelet és az emlékezés sokféle megnyilvánulását. Az ilyen táblák − állítsa őket egyetlen ember vagy egy közösség – örömről és bánatról, gyászról, büszkeségről, könyörgésről és háláról szólnak.
Ez a tábla mégis különleges volt. Rajta a magyar Kossuth-címer és a felirat: „Az elesettek és meggyilkoltak emlékére a forradalom 30. évfordulóján.”
Akik a táblát 1986-ban elhelyezték, még bőven a szocializmusban éltek. Csak remélhették, hogy a rémálomnak még az ő életükben vége lesz. Azt viszont biztosan tudták, hogy súlyos kockázatot vállalnak, ha 1956-os forradalmunkat forradalomnak hívják.
Valamiért mégis fontos volt nekik. Pedig nem magyarok voltak. Lengyelek − valamennyien.
A lengyelországi Podkowa Leśnában a Szent Kristóf-templom ma is hűen őrzi az elesettek és meggyilkoltak emlékét. S vele együtt valami mást is: két nemzet őszinte barátságát és tiszteletét egymás iránt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1986-ban, a forradalom évfordulóján − Lengyelországban éppúgy, mint Magyarországon − nagy bátorság kellett az emlékezéshez. Még egy templomban vagy egy magánlakásban is. Aki megtette, annak neve bizonyosan bekerült a besúgók beszámolóiba, az állambiztonsági szervek valamely aprólékos jelentésébe.
Abban az évben mégis mintegy tucat lengyel írás jelent meg az 56-os magyar forradalom 30. évfordulója alkalmából. Valamennyi titokban terjesztve. A parázs ott izzott még – ott izzott már – mindkét országban.
1986 óta újabb 30 év pergett le, idén ismét kerek évfordulón emlékezünk. Mi több, az emlékezés immáron hosszú ideje szabad.
Együtt emlékezhetünk két szabadságszerető nemzet hosszú küzdelmeire, hősies pillanataira. Arra a júniusi napra, amikor 60 esztendeje Poznańban lengyel munkások vonultak az utcára. A kenyérhiányból fakadó elkeseredés, az embertelen normarendszer elleni tiltakozás rövid úton felkeléssé vált. A hatalom pedig kíméletlenül, véres megtorlással válaszolt.
A lengyelországi felkelést látták követendő példának azok a magyar fiatalok, akik ugyanezen év októberében előálltak a maguk követeléseivel. Ősszel lesz 60 éve, hogy Lengyelország példája lelket öntött a magyarokba, és Budapesten is feltört a szívekből a fájó elégedetlenség, az égető szabadságvágy. 60 éve, hogy a lengyel barátainkkal érzett szolidaritás a magyarok lengyel hőse, Bem József szobrához hívta a fővárosiakat. És kitört az 1956-os magyar forradalom.
60 éve, hogy Budapesten sebtiben készült transzparensek hirdették: „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”
Azokban a napokban lengyel zászlók is lobogtak a pesti utcákon vonuló tömegben. Ahogy lengyel egyetemisták is jelen voltak, akik a magyar himnuszra a lengyel himnusz eléneklésével válaszoltak.
Másnap egy varsói nagygyűlésen már a magyar zászlóknak szólt a taps. A krakkói egyetemisták pedig azt üzenték Budapestre: „A célok, amelyekért véreteket ontjátok, egyben a mi céljaink is.”
56-ban lengyelek ezrei adtak vért, mert a közös célokról ugyanazt gondolták. Kétszer annyi adomány érkezett lengyel földről azokban a napokban Magyarországra, mint a világ valamennyi népétől összesen. Gyűlt a pénz, a ruha, az élelmiszer, a gyógyszer, az építési anyag. Volt olyan lengyel város, ahol az adományozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére. Az emberek 20 millió zlotyt fizettek be a Lengyel Vöröskeresztnek, hogy abból Magyarországot segítsék. A forradalom napjaiban 15 lengyel különgép szállította Budapestre az adományokat és a segítőket.
- október 30-án egy lengyel napilap szerkesztője ezeket a sorokat vetette papírra: „…valójában nagyon gyenge és törékeny a szocialista rendszer, ha ilyen könnyű mozgósítani ellene az egész nemzetet.”
A lengyelek és magyarok 1956-ban megmutatták, hogy miben áll a nemzeteinktől idegen ideológia, a sztálinista diktatúra egyik fő gyengesége. Abban, hogy nem értette meg az együttérzés, a szolidaritás erejét. Nem értette meg, hogy ezek az értékek tesznek közösséggé egy nemzetet. Nem értette meg, hogy egy nemzet így válik – előbb vagy utóbb – erősebbé minden diktatúránál, minden megszállónál.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Lengyel Barátaink!
Amikor 1956. november 4-én a szovjet tankok végigdübörögtek Budapest útjain, diákok sokasága vonult magyar és lengyel zászlókkal Krakkó óvárosában. Csendben, megrendülten. Néma szolidaritásuk imádság volt Magyarországért.
30 évvel később, Podkowa Leśnában − előbb, mint Magyarországon vagy a térségben bárhol − a forradalom emlékét gránitba vésték. De nemzeteink ősi barátságát még a gránitnál is erősebb, időtálló anyagban kell keresnünk: a lelkünkben. Ennek köszönhetően ma is jól értjük egymás gondolatait, törekvéseit.
Több száz éves közös történelmi tapasztalatunk segít abban, hogy ma közösen emeljük fel hangunkat az európai népek sorsát érintő kérdésekben.
Mi, lengyelek és magyarok hiszünk az erős Európában. Hiszünk abban, hogy Európa erejét a történelmi hagyományaikat megtartó, értékeikre büszke, identitásukat megőrző nemzetek adják. Az olyan szabadságszerető nemzetek, amilyenek mi vagyunk: lengyelek és magyarok.