Polgármester úr! Képviselő úr! Eminenciás Püspök úr! Tisztelt Megemlékezők!
Élt egyszer egy magyar honvéd, Kovács Györgynek hívták. Egy volt a sok közül, aki a Nagy Háború mind az 51 hónapját végigszolgálta.
És egy a szerencsések közül, aki túlélte. Túlélte az átvezényléseket, a frontokat a Kárpátoktól az Alpokig, a sebesülést, csapatai pusztulását, az éhséget és az örök bizonytalanságot.
Kovács György, noha nem járt iskolába, megtanult és szeretett írni.
A háború hányattatásokkal teli napjairól, az emberi ésszel alig felfogható eseményekről harctéri naplót vezetett. Történeteit, melyek fenyegető végről és reményről egyaránt szóltak, apró rajzokkal illusztrálta.
Ez a sokat látott férfiú Isonzónál a maga módján emléket akart állítani elesett bajtársainak. Jegyzetek helyett fájdalomból faragott, egyszerű verset írt az elesett magyar katonák képzeletbeli sírkövére. Ennek a versnek most csak három sorát szeretném idézni:
„Hősi harcban estem én el, imádkozzál értem!
Ha majd regélsz tiéidnek békeidőn, sok bajokrul, hősi harcrul, ejts egy könnyet értem!”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Doberdó, Lemberg, Halics, Bukovina, Gorlice, Limanova, Szabács, Piave, Bovec…
Hosszan lehetne még sorolni: megannyi véres csatatér, erdő, domboldal, folyópart, lövészárok és fogolybarakk az első világháború színterein.
Megannyi magyar temető, ahol apák és fiúk, férjek és testvérek nevét nem lehetett márványba vésni. Itt-ott mohalepte régi kő, öreg fakereszt. Másutt csak a sebeket gyógyító természet áll őrt az emlékük mellett.
Az első világháború négy esztendeje alatt legalább 350 ezer magyar férfit hiába várt haza a családja.
Ez a háború más volt, mint bármely korábbi. A totális mozgósítás mindenkit elért. A Magyar Királyság területéről behívott katonák fele meghalt, megsebesült vagy fogságba esett.
A 20. századi technológiát felvonultató harc immáron nem a régi katonai erények vagy a vitézi szabályok szerint zajlott. A géppuskák, harci gázok, lángszórók és aknagránátok korában a túlélés sokkal gyakrabban múlott a vakszerencsén, mint valaha.
Ezért a történelem első, gépezetként működő, tömegeket mozgató háborújában a hősiesség és a bátorság új értelmet nyert. A hősök áldozatok voltak. És az áldozatokból lettek a legnagyobb hősök.
A magyar katonákat feláldozták egy, az ország számára semmit sem ígérő, világméretű összecsapásban. De ők a végletekig kitartottak. Hűségükkel, átélt szenvedéseikkel – egy felfoghatatlan, célt tévesztett háborúban is helyt állva – a haza hőseivé váltak.
Mint például Limanova városának magyar egységei. Rejtőzésre alkalmatlan huszárruhában és szurony nélküli puskákkal, iszonyatos veszteség árán védekeztek az orosz betörés ellen, hogy aztán három nap, három éjjel csak temessenek.
Vagy emlékezzünk a szerb hadszíntéren fogságba esett magyarokra, akik már a háború kezdetén rabokká lettek. 800 kilométeren át terelték őket hegyen, vízen át a szardíniai Szamár-szigetig. A 800 kilométer egyetlen hatalmas magyar sírhant: a nyolcvanezer fogolyból csak hatezren élték túl a járványokat, az éhínséget és az embertelen hajszát.
És ott van a magyarok golgotája, a Doberdó-fennsík. Az állóháború rettenete, ahol hónapokon át méterekért folyt a harc. A sziklába, földbe vájt kavernákban százezer magyar élet veszett oda.
