Az egyszerűsített honosítással magyarok ezrei szereztek világszerte magyar állampolgárságot. Egy közösség tagjai lettek, immár nemcsak lélekben, hanem a jog által is szentesítve. Ők nem egy papírral lettek gazdagabbak, hanem egy küldetéssel. Esküjükkel vállalták, hogy cselekvő tagjai lesznek a nemzetnek.
És itt fontos kihangsúlyozni a cselekvést. Hiszen nem az tesz magyarrá, ha igazolásunk van róla. „…mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite?” – olvashatjuk a Bibliában. A válasz: „…a hit, ha tettei nincsenek, magában holt dolog.”
A magyarokat sem mentheti meg önmagában az összetartozásba vetett hit. Az érzés, hogy számíthatunk egymásra, különleges védőháló. Ahhoz azonban, hogy így is maradjon, cselekvő összefogásra van szükség. Annak felismerésére, hogy minden magyar sorsa egyformán fontos, minden magyar közösség egyformán érték, minden teljesítmény elismerésre méltó.
Hölgyeim és Uraim!
A világban ezer törésvonal mentén repedeznek a biztosnak hitt alapok. Ebben a folytonos változásban minden korábbinál nagyobb szükségünk van egymásra.
Erdély nagy hatású püspöke, mártír életű főpásztora, Márton Áron fogalmazott így: „…a sorsközösség szavát megfogadom, és az együttműködés útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni…”
Kívánom, hogy így legyen!
