Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Gondoljunk ma együtt mindazokra, akik 57 esztendővel ezelőtt, az akkori október 26-án fegyveres harcot vívtak Budapest számos pontján a Juta-dombtól a Széna térig. Ne csak a feldúlt utcaképre, a zászlókra és tankokra. Az emberekre emlékezzünk! Magyarok millióira, akiknek tekintetében ugyanaz a remény tükröződött. Gondoljunk történelmünk névtelenségben maradt hőseinek végeláthatatlan sorára. Gondoljunk ma azokra, akik nemcsak vágytak a szabadságra, hanem készek voltak életüket is feláldozni érte.
Vannak itt közöttünk, akiknek ezek az emlékképek mindörökre a szívükbe égtek. Elég, ha becsukják a szemüket, és ismét ott látják magukat az Üllői úton, a Corvin közben, a Móricz Zsigmond körtéren.
És sokan vannak olyanok is, akik nem is éltek még akkor, és olyanok is biztosan vannak a körünkben, akik talán sosem jártak Budapesten.
Én is 56 után születtem. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik könyvekben és visszaemlékezésekben olvasott, vagy szüleitől, nagyszüleitől hallott a forradalom napjairól. Azok közé tartozom, akiknek mégis személyes átélhető élményt jelent 1956-os szabadságküzdelmeink öröksége. Olyasmit, amivel nekem is dolgom van, és dolga lesz majdani unokáimnak is.
Mert 1956 magyarjai nemcsak köztünk élnek. Hanem bennünk. Mindannyiunkban.
Minden jóra törekvő magyarban ott van egy-egy darabka abból az egyedülálló szabadságszeretetből, amelyet hiába fojtott vérbe a világ legerősebb hadserege, útját eltorlaszolni nem tudta. Mindannyian a szabadság nemzetéhez tartozunk, és ettől oly ismerősek számunkra ők, 1956 magyarjai. Értjük lelkesedésüket, ismerjük vágyaikat, magunkénak érezzük reményeiket. Tudjuk, hogy olyan világról álmodtak, ahol a boldogulás útját a tudás, a tehetség és a szorgalom jelenti. Amelyben nem az ideológiai hűség a felemelkedés motorja, hanem az emberi teljesítmény.
Emlékezzünk most azokra, akik kereken 57 évvel ezelőtt, a forradalom negyedik napján országszerte összegyűltek, munkástanácsokat alakítottak, és hosszú évek óta először az újságokban az igazságot olvashatták. Emlékezzünk a békés szándékkal felvonuló diákokra. Emlékezzünk azokra is, akiket Mosonmagyaróváron is a szabadság reménye lelkesített. És emlékezzünk az ottani véres sortűz halottaira. Az október 26-án meggyilkolt fegyvertelen nőkre és férfiakra. Emlékezzünk az alig tizenéves áldozatokra.
Emlékezzünk azokra, akik épp olyan életre vágytak, mint amilyet mi élünk, vágytak a szerelemre, vágytak a boldogságra, vágytak arra, hogy uzsonnát csomagolhassanak gyermekeiknek, de a halál torkából sem fordultak vissza, hogy a nemzet a szabadság útját járhassa.
Amit 1956 magyarjai tettek, az az egész világnak erkölcsi példát jelentett. Új reményt adott, mert Budapesten lehetségessé vált a korábban elképzelhetetlen.
És csakugyan, bár egyedül maradtunk küzdelmünkben, a világ körülöttünk változni kezdett. Többé semmi sem maradhatott úgy, mint régen. 1956 soha nem gyógyuló erkölcsi sebet ütött a szocialista világrenden.
Ennek igazságát már akkor is sokan érezték. Nem volt véletlen, hogy 1957-ben a Time magazin nem egy világhírű művészt, Nobel-díjas tudóst, nagy tekintélyű üzletembert, vagy a világ sorsára döntő hatással bíró elismert államférfit választott az „év emberének”.
Az 1957. január 7-én utcára kerülő magazin címlapjáról egy pesti srác elszánt tekintete nézett a világra. A „magyar szabadságharcos” lett az év embere.
Ennek is köszönhető, hogy az Egyesült Államok szélesre tárta kapuit az 56-os magyarok előtt. Várta, befogadta, segítette az ideérkezőket. Köztük mindazokat, akik itt Los Angelesben otthonra találva diákszövetséget alapítottak, szabadságharcos kört szerveztek, cserkészetet működtetettek. Mindazokat, akiknek fontos volt, és akiknek ma is mindennél fontosabb, hogy húsz, ötven és száz év múlva is legyen közösség. Közösség,amelynek tagjai szívükben hordozzák a magyar szót, magyarul ünneplik a szabadságot. Akik éppúgy, mint a korábbi, új hazára találó nemzedékek, szívükben magukkal hoztak egy-egy darabkát hazájukból.
Ezért is fontos, hogy Önök is érezzék és tudják, Magyarország megbecsüli az itt élő magyarok helytállását. A haza tiszteli az Önök sikereit, amiért államfői elismeréssel és köszönettel tartozom én is.
Köszönöm Önöknek azt is, hogy együtt ünnepelhetek Önökkel. Magyarország nevében az amerikai népnek is köszönöm, hogy tisztes helytállásra és új teljesítményekre ösztönző megbecsüléssel fogadta az Önök személyes és közös boldogulásért tett erőfeszítéseit.
Végezetül köszönöm azt, hogy Önökkel együtt idézhetem fel Márai Sándor szavait, aki New Yorkban találva menedékre, azt írta a forradalom első évfordulóján: „A mécsest meg kell gyújtani”.
Los Angeles magyarjai azóta is minden évben meggyújtják a mécsest, melynek fényében a távoli haza melege is ott lebeg.
Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel gondolataimat. Figyelmük megtisztelő volt számomra.
