Tisztelt Duda Elnök Úr!
Mélyen tisztelt Agata Asszony!
168 évvel ezelőtt, 1849-ben javában zajlott a magyar nemzet szabadságharca, és a tavaszi hadjárat katonai sikerei éppen új reménnyel töltöttek el sokakat. Azokban a napokban egy párizsi lapban írás jelent meg Felhívás a magyarokhoz címmel. A kiáltvány szót emelt értünk. Kiállt a magyarok ügye mellett, azt üzenve, hogy a magyarok – Európa népeinek nevében is – harcolnak a maguk igazáért, egy magasabb érvényű szabadságért.
„Már nem csak egy nemzet érdekéről van szó!” – fogalmazott a cikk szerzője, aki nem francia volt – hanem lengyel. Egy száműzetésben élő lengyel költő. Magyarországon akkor még kevesen ismerhették, mert művei rendre fennakadtak az éber császári cenzorok figyelmén. Később azonban nemzetének egyik legkiválóbb lírikusaként nemcsak az akkor megszólított Magyarországon, hanem az egész világon megismerték és tisztelték nevét: Adam Mickiewiczét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A lengyel–magyar kapcsolatok története sokkal több, mint dinasztiák históriája, államok szövetsége, vagy két ország vezetőinek kézszorítása. Ha csak ennyi volna, jól megférne a történelemkönyvek lapjain, a fakuló emlékek között. És csak ritkán kívánkozna ki onnan.
Évről évre nem tudunk kifogyni a felidézhető történetekből a lengyel–magyar barátság napjain. A történetekből, amelyekben lengyelek és magyarok meghallgatták, számon tartották, segítették és buzdították egymást. Olykor a csatazajban találtunk egymásra, máskor csöndes verssorokban értettük meg egymást.
A 19. század sűrű évtizedeire is bőséggel jutott mindegyikből. Az 1830-as évek magyar országgyűlésein számos felszólalás témája volt a lengyel nemzetet ért méltánytalanság. A reformkori országgyűlések vitáiban Himnuszunk költője, Kölcsey Ferenc lengyel testvéreink támogatására buzdított: „midőn ezt tesszük, Isten és ember előtt oly kötelességet teljesítünk, mit maga a természet metszett kebleinkbe”.
Kölcsey szavai is bizonyítják, hogy a népeink közötti barátság alapja a történelmi korokon átívelő kölcsönös megértés. Minden, amit egymásért teszünk, egy erősebb kötődésről, mélyebb rokonszenvről és meghittebb személyes kapcsolatokról szól.
Ezért harcoltak százával lengyel közkatonák 1848–49-ben a mi szabadságharcunkban. Ezért voltak sikeres lengyel tábornokai szabadságküzdelmünknek, mint Bem József és Henryk Dembiński, és ezért lett Woroniecki herceg személyében lengyel mártírja is e küzdelemnek.
Petőfi Sándor első lengyel fordítóját is a Magyarországon harcoló lengyel légió katonái között kell keresnünk.
A bajtársi hősiesség összekapcsolt két szabadságszerető népet. Az egymás iránti kíváncsiság baráttá tett két nemzetet.
Közös sorsunk nemcsak a múlt sorsfordító eseményeiben élhető át, de tetten érhető mai érzéseinkben, törekvéseinkben, az élet egyszerű, pátosztól mentes pillanataiban. Közös céljaink és érdekeink, a személyes jó emlékek, az úton-útfélen megtapasztalt közvetlenség láncszemei kapcsolnak ma egymáshoz minket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A XIX. század második felében, amikor Lengyelországtól a létezés jogát is elvették, Magyarország szerencsésebb helyzetbe került. Nekünk megadatott, hogy 1848. március 15-e és az áprilisi törvények szelleméhez visszatérve közös nevezőre találjunk a Monarchia keretei között a császári udvarral. Az Ausztriával kötött kiegyezés soha nem látott gazdasági, kulturális, társadalmi fejlődést hozott.
Azonban amikor a magyarság biztosítani tudta önrendelkezését, a lengyel nemzetnek ismét a puszta létéért kellett küzdenie. A magyarok a lengyel forradalom oldalára álltak. Ismét egymásért harcoltunk. Barátságunknak a történelem mélységet, a rokonlelkűség megértést, a kölcsönös kíváncsiság pedig mindig megújuló erőforrást ad.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Idén háromszáz esztendeje, hogy 1717-ben Częstochowában megkoronázták a híres- nevezetes Fekete Madonnát, amely a legenda szerint éppúgy Magyarországról érkezett lengyel földre, ahogy a monostort alapító pálos szerzetesek. Ez volt az első alkalom, hogy Rómán kívül ilyen fontos tisztesség ért egy ereklyeként óvott képet.
A hit és tisztelet e gesztusában az erős ragaszkodás kapott kifejezést. Lengyelek és magyarok kapcsolatában ilyen különleges érték a megőrzött barátság. Túlélt már dicső királyságokat és gyilkos diktatúrákat, viharokat és vitákat, győzelmeket és vereségeket, reménykedést és reménytelennek látszó várakozást, száműzetést és befogadást, félelmet és megmenekülést.
Mickiewicz egyik híres versében az ifjúságot hívja, hogy olyan jövőt álmodjanak együtt, amelyet a megélt szabadság tesz teljessé, és „a barátság örök kapcsai tartják” meg erejét, tisztaságát.
A lengyel–magyar barátság napján ezt kívánom ma minden lengyelnek és minden magyarnak: a barátság örök kapcsait, hogy ezután is mindig a legjobbat, a legértékesebbet adhassuk egymásnak magunkból. Bátorságot, szabadságvágyat, hűséget.