Kedves Jászberényiek!
„Nemcsak ez a föld őrzi életünk és történetünk emlékeit, mi is elválaszthatatlanul hordjuk magunkban legkisebb gyermekségünktől kezdve ennek a földnek ezerféle emlékeit. Mi magunk vagyunk ez az emlék.”
A Babits Mihálytól való idézet arra tanít bennünket, hogy magunkban hordozzuk a múltat. Magunkban hordozzuk a tájat, ahová tartozunk, és az embereket, akikkel osztozunk rajta. Velünk vannak a fényes, nagyszerű pillanatok és a jellemformáló hétköznapok. Velünk van a régiek álma, hősiessége, reménye és a tőlük örökségbe kapott hagyomány. Minden mese és minden igaz történet, amit előttünk elmondtak, amit előttünk átéltek.
Mítosz és hagyomány, jellem és karakter: csupa elsőrangú örökítő anyag. Az ősök tisztelete és a hazaszeretet nem feladat, sokkal inkább önmagunk elfogadása. Aki szereti a hazáját, a saját sorsát szeretheti benne. Aki eldobja magától a hagyományt, önmagát tagadja.
Hogy is mondta Babits Mihály?
„Mi magunk vagyunk az emlék.” A hagyomány hozzánk tartozik.
Jászberényhez így tartozik hozzá Lehel vezér emlékezete és a Jászkürt tisztelete. Helye van címerben, zászlón és pecséten, intézmények nevében és különösképpen a szívekben. Így lesz helye mostantól a Városháza előtti téren is Melocco Miklós és Párkányi Raab Péter szobrászművészek, valamint a nagylelkű adományozó, Papp Géza jóvoltából.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelemben csak addig láthatunk tisztán, ameddig elér a tudomány. Ahonnan a múlt mozaikdarabjai még előkerülnek.
Azon túl már csak a lelkünk segítségével látunk. A mondák mindig kitöltik a múltdarabok közötti hiányzó láncszemeket. Így lesz a valóságból átélhető igazság: a magyarok igazsága.
Arany János jegyzi meg, hogy a magyar ember a mondákat „hívő kegyelettel hallgatja és adja tovább”. Olyan tisztelettel, ami az élet legnagyobb titkainak jár.
A jászberényiek tudják, hogy az itt élőket mi teszi közösséggé. A közös öröm, a közösen elvégzett munka, az együtt megélt hagyomány. A jászberényiek azt is tudják, hogy csak az a nemzet, csak az a közösség remélhet valamit az élettől, amely a hagyományt megbecsüli, és „hívő kegyelettel” adja tovább.
A nemzeti hagyomány nemcsak azt jelenti, hogy őrzünk valamit a múltból, ragaszkodunk a régihez. Hanem azt is, hogy szeretni és ünnepelni tudjuk azt, ami csak a miénk, senki másé.
Európában azoknak a nemzeteknek van jövője, amelyek őrzik hagyományaikat. Nem dobják el, nem cserélik újabbra, modernebbre őket, nem hagyják magukat lebeszélni róluk. Nem érzik elavultnak, az újjal összeférhetetlennek. Tudják, hogy az emlékezésben a kettő összeér, az emlékező emberben a kettő összetartozik.
Petőfi Sándor szerint Lehel kürtjének szava „nyári napmeleget” öntött a magyarok szívébe. Amikor múltunkhoz fordulunk, legtöbbször ezt a szívet átjáró forróságot keressük. Az előttünk járók dicsőségét, a nemes példát, a harcba hívó érzelmeket. Egy tiszta hangot, amit mindenki ismer. Egy ismerős jelenetet, amely mindenkinek ugyanazt jelenti. Biztatást, reményt, az összekapaszkodás lehetőségét. Az érzést, hogy jó valahova tartozni, jó valaminek az örököse lenni. Akár csöndes ragaszkodással, akár tüzes hősiességgel.
