Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A nyáron napvilágot látott és most már magyarul is olvasható apostoli buzdítással kapcsolatos első reakciók hű képet festenek közállapotainkról.
Akik nem szeretik meghallani a tényeket vagy netán érdekből süketek, bizony értetlenkednek a pápa szaván. Sugalmazásuk szerint az egyházfő nem illetékes a témában. Már azt is többen megüzenték neki, hogy jobban teszi, ha a tudósokra hagyja a tudományt és a szakértőkre az útmutatást. Ugyan mi köze van neki ehhez?
„Mi közünk egymáshoz?” – kérdezi hasonlóképpen egy ember az Újszövetségben a nyilvános működését megkezdő Názáretitől a kafarnaumi zsinagógában (Mk 1, 24). „Mi dolgunk egymással?” – szól egy másik fordításban ugyanaz a mondat. Az enciklika szövege éppen azt bizonyítja be, hogy dolgunk van egymással, közünk van egymáshoz.
A természet megóvása, a környezet védelme mindannyiunk ügye, feladata és felelőssége. Nem azért, mert mindenki egyformán ért hozzá. Hanem azért, mert mindenkit egyformán érint.
Ferenc pápa ugyanakkor illő alázattal meghagyja a tudománynak mindazt, ami a tudományé. Júniusban, az enciklika sajtótájékoztatóján ott volt Hans Joachim Schellnhuber professzor, az egyik leghíresebb klímatudós, aki számokkal támasztotta alá a pápai dokumentum állításait. Tehát amikor a katolikus egyházfő a társadalmi tanítás részeként markánsan foglal állást – például a megújuló energia alkalmazásáról –, akkor a tudomány eredményeinek elfogadására kér minket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Manapság a kétkedés és a cinizmus korát éljük. Ahogy az enciklika szövege is utal rá, úgy tűnhet, mintha nem léteznének „vitathatatlan igazságok”. A modern ember – a maga féktelen szabadságvágyában sokszor az igazságot is tehernek tekintvén – szabadulni akar a valóságtól.
De szabad-e az, akinek nem jut tiszta ivóvíz? De szabad-e az, aki fuldoklik a szmogtól? De szabad-e az, akit a klímaváltozás lakóhelye elhagyására kényszerít?
Kétségbeejtően sok a rossz válasz. A klímaváltozás teljes tagadása az egyik tévút. A piac mindenhatóságába vetett hit – majd ezt is megoldja – a másik. De legalább ilyen tévút a látszatcselekvésé, vagy miként Őszentsége fogalmaz: a „felszínes szónoklatoké”, az „elszigetelt emberbaráti tetteké”, a „gyenge politikai válaszoké”.
„…terjedőben van egy felületes és látszólagos ökológia, amely konszolidál egy bizonyos tespedtséget és meggondolatlan felelőtlenséget. Miként a bátor döntéseket követelő mély válságkorszakokban előfordulni szokott, gyakorta azt gondoljuk, hogy nem is biztos, ami éppen történik” – szól az apostoli buzdítás egyik legsúlyosabb megállapítása.
Csak magunknak tehetünk szemrehányást, ha a környezet védelmében cselekvők erőfeszítéseit „romantikus álmodozók által okozott kellemetlenségnek vagy leküzdendő akadálynak” tekintjük.
A pápai megnyilatkozás hozzásegít minket, hogy áltudományos okoskodás helyett komoly és célratörő legyen a párbeszéd. Amit a légszennyezés, a hőmérséklet emelkedése vagy a tengerek savasodása miatt a közéletben folytatunk.
A biztatás világos: a látszólagos és felületes döntések helyett meg kell győznünk a kétkedőket. Szólni kell a közömbösökhöz. És amin mi magunk nem tudunk változtatni, annak megtételét ki kell kényszerítenünk azoktól, akiknek hatalmában áll.
A közös cselekvésre biztatásul idézzük fel annak a példáját, amikor a világ hallgatott a tudósokra, és az időben megkongatott vészharang hangjára valódi változás történt! Gondoljunk csak az ózonréteg elvékonyodásának ügyére! A tudomány megállapításait a társadalom elfogadta. A világos beszéd meggyőzte a politikusokat, akik pedig rákényszerítették a társadalom akaratát a gazdasági élet szereplőire.
A kezdeti halogatás után néhány év alatt megszülettek a kedvezőtlen folyamatok megfordítását célzó döntések. Sikerült elérni az ózont pusztító gázok csökkentését. Ugyan évtizedek alatt, de szerencsére megfordult a végzetes folyamat, napjainkra mérhető sikert hozva.
A nagy kérdés most az, hogy kész-e az emberiség ennél is határozottabb lépésekre? Hajlandók vagyunk-e feladni valamit a megszokásainkból? Hajlandóak vagyunk-e áldozatot hozni távolinak tetsző célok érdekében? Túl lehet-e lépni a rövid távú érdekeken, ha a jövő a tét? Szembe tudunk-e nézni a saját képmutatásunkkal, kényelemszeretetünkkel?
Ferenc pápa bizakodó: „…az ember még mindig képes a pozitív beavatkozásra” – mondja.
