Eminenciás Bíboros Úr,
Excellenciás Nuncius Úr,
Excellenciás Püspök Urak,
tisztelt Házelnök Úr!
Teremtett világunk a mi közös otthonunk. Ezért, amikor e közös otthonunkról készülünk eszmét cserélni, életünk ősi metaforájaként érdemes magunk elé képzelni egy folyót. Lelki szemeink előtt alighanem egy csendes sodrású, roppant víztömeg jelenik meg, melynek látványa megnyugtató és élettel teli.
Most azonban képzeljenek el egy olyan folyót, amelynek partján állva egyetlen csepp víz sem látszik. Pedig nem száradt ki. Ott van valahol, csak a folyó felszínét ellepi a szemét. Vastag rétegben ring a tetején a mocsok, tenyérnyi helyet sem hagyva szabadon. Az egyetlen látható utalás, hogy egyáltalán vízzel van dolgunk, nem más, mint egy rozoga ladik. A csónak orrában egy fiú guggolva kutat a felszínen úszó palackok, dobozok, zacskók között.
Az elmúlt hónapokban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, számtalan hazai helyszínen, diákok és döntéshozók, gazdasági szereplők és leendő mérnökök, szakértők és civilek társaságában volt alkalmam megidézni ezt a látványt.
Képzelőerőre nem volt szükség. Ugyanis a valóság minden képzeletet felülmúl. Létezik egy ilyen fénykép, mely a világ legkoszosabb folyóját ábrázolja Jáva szigetén.
Körülbelül 9 millió ember háztartási szemete és 500 ipari üzem hulladéka kerül bele nap mint nap, miközben maga a folyó csak 300 kilométer hosszú.
Amikor bemutattam ezt a sokkoló képet, mindannyiszor sokakban fogalmazódott meg ugyanaz a torokszorító aggodalom, amelyet Ferenc pápa Laudato siʼ kezdetű egyházfői útmutatása megrázó intellektuális erővel állít elénk.
Jó hír a világnak, hogy megszületett ez az enciklika. Nyelvezete és szellemisége alkalmas arra, hogy minden hívőt és nem hívőt, minden katolikust, minden keresztényt és minden más vallású embert is megszólítson. Számomra megtiszteltetést jelent, hogy az elsők között lehettem azok közül, akik nyilvánosan is hírt adhattak a készülő pápai megnyilatkozásról.
Máig elevenen él bennem annak a beszélgetésnek minden pillanata, amikor Őszentsége – két évvel ezelőtt a Vatikánban – a Magyarország ajándékaként átadott mátraverebélyi forrásvízre is utalva arról beszélt, milyen fontos számára a világ természeti kincseinek megóvása.
A most megjelent enciklikában ez a gondolatvilág tükröződik vissza, hiszen a Laudato si kezdetű enciklikáját közös otthonunkról szóló gondolatainak szentelte Ferenc pápa.
Egy pillanatra idézzük fel újra a szeméttel borított folyó képét! Tegyük fel a kérdést! Szeretnénk otthonunk közelében látni ezt a bűzös, borzalmas szemétáradatot?
Az európai ember – bármilyen felvilágosult és bármennyire tájékozott is – könnyen legyint, amíg a szeméttel teli folyók, a kiirtott erdők és az elsivatagosodott tájak képei távoli kontinensekről érkeznek. Amilyen gyorsan rákattintunk az interneten, ugyanolyan gyorsan be is zárhatjuk a képet.
Ez az enciklika azonban a közös otthonunkról, a környezetről mint „közjó”-ról szól. Arról, hogy ami ott, Jáván és bárhol másutt a természettel történik, az velünk is történik. Osztozunk a gondokon: először is a globális összefüggések miatt. Légkörünk közös. Vizeink egymásba folynak. A környezetkárosító jelenségek hatásai nem ismernek országhatárokat…
De osztozunk nemcsak a kontinenseken átívelő következményekben, hanem az egyetemes emberi szolidaritás révén is. A környezet védelme, az ökológiai katasztrófa megakadályozása, a klímaváltozás feltartóztatása − bárhogy is szeretnék a cinikusok így beállítani – nem pusztán néhány kihaló növény- és állatfajról, hanem az emberiség megmentéséről szól.
„Elfelejtkezünk arról, hogy mi magunk is föld vagyunk (vö. Ter 2,7). Testünket a bolygó elemei alkotják, annak levegőjét lélegezzük be, annak vize éltet és frissít fel bennünket” – szól a pápai üzenet.
A Föld nem a birtokunk. Most bajban van. És a baj nem rajtunk kívül álló okok miatt történt. A baj okozói mi magunk vagyunk. A közös otthonról való gondolkodás középpontba állítása ezért különösen fontos.
Szélsőséges időjárás, pusztító árvíz, hőség, vízhiány, aszály – ismerjük valamennyit a saját mindennapjainkból. A világot bejárta egy amerikai polgár képe, aki kaliforniai otthonának udvarán nem locsolja, hanem festékszóróval zöldre festi a gyógyíthatatlanul kiégett füvet. Ráébred-e, hogy szépen felépített életét, féltő gonddal ápolt kertjét már valóban elérte a klímaváltozás? És hogy a vegyszerrel – a tehetetlenség tragikomédiájaként – csak fokozza a bajt?
De az otthonok nemcsak ostromlott várként jelennek meg az új pápai enciklikában. Az otthon az a hely, ahol még meg lehet nyerni a csatát. Ahol még jóra fordulhat minden. Az otthon az első védvonal. Közös felelősségünkben a család a jó döntések forrása lehet.
Ferenc pápa ezért hívja cselekedni az egész világot, és szól „minden emberhez”. „Mindnyájan együttműködhetünk Isten eszközeként a teremtés gondozásában, mindenki a maga kultúrája és tapasztalata szerint, saját kezdeményezéseivel és képességeivel.”
