Húsz fiatalember, többségük csak huszonéves. A Viharsarok paraszti világának szülöttei, akik már tizenéves fejjel látták az emberiség legpusztítóbb háborújának poklát. Akik a kommunisták által elcsalt 47-es választások után váltak nagykorúvá. Akik fiatal felnőttként, szüleikkel és nagyszüleikkel együtt már a saját bőrükön érezték, milyen jövőt rejt számukra a gátlástalanul kiépülő pártállami diktatúra.
Annus István,
Arany-Tóth Ferenc,
Bálint Mihály,
Benyhe Gyula,
Cseszkó Ferenc,
Györgyi Ferenc,
Hegedűs László,
Kruzslicz Ferenc,
Lengyel István,
Major János,
Makszi István,
Matók István,
Matók József,
M. Tóth Sándor,
Pál János,
Pleskonics István,
Setény János,
Tóth István,
Tóth József,
Zöld Imre.
Ezek a fiatalok nap mint nap megtapasztalták, mit jelent az erőszakos téeszesítés, a magántulajdon államosítása, a kötelező beszolgáltatásnak nevezett padlássöprések igazságtalansága. A társadalom tömeges megfélemlítése, a parasztság és a munkásság kizsigerelése, a politikai szabadságjogok korlátozása.
A békéssámsoni fiatalok nem tudták szótlanul tűrni, hogy az embereket megalázzák, sorsukat megnyomorítsák, földjüket, javaikat egész életüket elrabolják. Saját bőrükön tapasztalták Illyés Gyula mondatainak igazságát:
„Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van…
tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban”
Ők huszan hittek abban, hogy az igazságot „elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre lehet juttatni”.
Ezeknek a fiataloknak a tisztességen és az elszántságon kívül más fegyver nem volt a kezében. 1951-től bámulatos leleménnyel szervezték meg tevékenységüket, amely alapvetően rendszerellenes röplapok készítéséből és terjesztéséből állt.
Az ÁVH azonnal felfigyelt tevékenységükre. Ám hosszú éveken át csak bottal üthette nyomukat, miközben ők Békéscsabától Orosházáig, Szolnoktól Budapestig számos településen terjesztették röplapjaikat.
Az egyiken független magyar hazát, a másikon a munkások számára béremelést és szervezkedési jogot követeltek, a harmadikon a téeszesítés elleni fellépésre buzdítottak.
Le a vörös terrorral! – hirdették több alkalommal is röplapjaikon. És volt, amikor mindössze hét szóba sűrítve jelent meg a haza megaláztatásának fájdalma: „sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja”.
Röplapjaik puszta létükkel azt üzenték: a szabadságra mindenkinek éppolyan szüksége van, mint az éltető levegőre.
A békéssámsoni fiatalok ellenállásában ugyanaz az elemi szabadságvágy jelent meg, ami 1956 októberére világot rengető gyúanyaggá vált.
Az Annus István által szervezett ellenállást csak négy esztendő elteltével sikerült az ÁVH-nak lelepleznie. A szervezkedés tagjait összesen 186 év börtönbüntetéssel sújtották. Annus Istvánra és Zöld Imrére pedig halálos ítéletet mondott ki a bíróság.
Igen, halálos ítéletet:
- röpcédulák készítéséért, terjesztéséért,
- a józan paraszti ésszel megfogalmazott igazságért,
- a magyar függetlenség követeléséért.
A sors különös kegyelme, hogy a halálbüntetést később életfogytiglani börtönre változtatták.
S bár Annus István 1956-ban kiszabadult, ’57-ben újra bebörtönözték. És csak 1963-ban engedték szabadon. A bebörtönzött fiatalok később hiába kerültek szabadlábra vagy részesültek a ’60-as évek elején amnesztiában, ennek ellenére a következő évtizedekben – a többi politikai elítélthez hasonlóan – csak számkivetettként élhettek saját hazájukban.
