„…aki azt mondja: nekem ennyi elég, a többit a hazának szentelem, azt nemcsak becsületes embernek, hanem okos embernek is tartom. Aki tudja, hogy ha a közös hajó elsüllyed, neki is vége lesz, tudja, hogy ha hazája nem lesz, ő sem lesz. Azért elébb gondoskodik a hazáról, azután magáról.”
Tisztelt Honvéd Parancsnokság!
Tisztelt Ünneplő Honvédek!
Ezek a sorok 1848 nyarán láttak napvilágot. Nem egy katona, hanem egy költő vetette papírra. Egy költő, akitől távol állt a kardforgatás, jobban tudta a hazát versben szeretni.
Azokban a napokban ő is úgy érezte, neki is adnia kell. Hitet, biztatást, okos szavakat. Így hát Arany János, a nagyszalontai jegyző, a Toldi visszavonultan élő írója újságcikkekben szólította meg honfitársait.
Az adakozás, az önzetlenség, a honvédállítás az önkéntes sereg szószólója lett. Lelkesített, figyelmeztetett. Mindenki számára jól érthető szavakkal.
Úgy érvelt, ahogyan élt: tisztán, szeretettel, józanul, bölcsen. Mert az okos ember tudja: „ha a közös hajó elsüllyed, neki is vége lesz, tudja, hogy ha hazája nem lesz, ő sem lesz”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mai napon, a honvédelem napján, egy tiszta, egyszerű és világos akaratot ünneplünk. Az akaratot, hogy Magyarország legyen. Ezt akarták 1848-49 magyarjai. Ezért nyilvánították ki, hogy a magyar nemzet szabadságot, egyetértést és polgári jogegyenlőséget kíván. Ezért helyezték a haza ügyét minden elé. Tudták, a maguk élete csak a haza életében nyerhet értelmet. Tudták, hogy amikor a szabadság veszélybe kerül, csak közös akarattal lehet megvédeni azt.
Ezért hallgattak a falusiak és a városiak Kossuth, Petőfi vagy éppen Arany János szavára. És ezért sikerült rövid idő alatt a semmiből önálló fegyveres erőt létrehozni. 1848 májusában megszületett a modern magyar hadsereg. Az ország megszervezte saját védelmét, tízezrek álltak önkéntesen honvéd katonának.
Magyar családok adták fiaikat és munkájuk gyümölcsét a hazának. Egy ország támogatta a magyar honvédeket. Fegyvert előtte sosem fogó honvédek lettek hősökké. Lelkes önkéntesek váltak a csaták tüzében igazi katonává.
A frissiben szervezett magyar haderő 1849 tavaszán képes volt legyűrni Európa egyik legnagyobb és legerősebb hadseregét, és napra pontosan 170 évvel ezelőtt felszabadítani a budai várat.
1848-49-ben mindenki egyet akart, azt akarta, hogy Magyarország legyen. Hogy Magyarország erős és szabad legyen.
A harctéri logika nem a magyarok mellett szólt, de az önvédelem kényszerű küzdelmét folytatók örök igazsága és egy ország közös akarata annál inkább.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azokban az időkben már érezhetővé vált a reformkorból sarjadó, mélyreható átalakulás, amely minden korábbinál erősebb közérdekkel kötötte egymáshoz az ország polgárait, akik – amikor szükség volt rá felszerelték, élelmezték, ruházták, elszállásolták, fegyverrel látták el katonáikat.
Több mint 170 éve, 1849 áprilisában a magyar szabadságharc sorsfordító szakaszához érkezett. A magyar honvédseregnek volt elég hite, ereje, tudása és elszántsága, hogy a háborúk szigorú törvényszerűségei ellenében, számbéli hátrányból is a maga javára fordítsa a háború menetét.
A magyar katonai vezetés taktikus lépések sorozatával, lassanként szorította ki a császári erőket. Egy nemzeti alakulat, amely hadszínteret előtte sose látott császári katonákból, sebtében kiképzett önkéntesekből és hamarjában toborzott ifjoncokból állott, meghátrálásra, megadásra kényszerítette Európa egyik legjobban képzett hadseregét.
Hatvannál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallónál, Komáromnál. Buda ősi falainál 1541 óta először, s azóta is egyedül ekkor, tisztán magyar sereg foglalta vissza az ország fővárosát.
Nem véletlenül írta a budavári ostromról szóló jelentésében Nagysándor József, az I. hadtest parancsnoka ezeket a szavakat: „A csapatok hősies halálmegvetéséről, bátorságáról és vetélkedéséről csak annyit mondhatok, hogy tetteik eléggé dicsérik őket s hogy minden egyes közülük a nap hőse volt…”
Azon a tavaszon a hadnagyokból, főhadnagyokból, századosokból lett magyar tábornokok mesterségbeli leckét adtak egykori parancsnokaiknak. Fényes győzelmekkel, hősies utóvédharcokkal, furfangos támadásokkal, remek hadicselekkel.
Nem rajtuk múlott, hogy a sok győzelem is kevésnek bizonyult.
Hiszen 1849. május 21-én, Budavár visszavételének dicsőséges napján Ferenc József császár és I. Miklós cár Varsóban megállapodott az orosz beavatkozásról. A 200 ezer cári katona megjelenésével a szabadságharc végzetesen egyenlőtlenné vált.
A katonai túlerő ugyan leverte a szabadságharcot – a hősies helytállás mégsem veszett kárba. Megteremte a maga gyümölcsét. Viszonyítási pont lett: a hazafiság, a hűség mércéje.
Honvédek!
Mindaz, ami 170 éve történt, Önök számára nem egy márványtalapzatú, bronzba öntött, távoli múlt. A fegyverek, az egyenruhák mások, de a zászló, az eskü, a becsület pontosan ugyanazt jelenti ma is. Zászló a zászlónak, honvéd a honvédnak örököse.
A mai napon ezt az örökséget testesíti meg a Magyar Honvédség Parancsnokságának adományozott új csapatzászló.
Legyenek büszkék rá. A csapatzászló fejezze ki összetartozásukat. Juttassa eszükbe egykori esküjüket, amelyet hivatásuk kezdetén nagyon hasonló szavakkal és pontosan ugyanarra tettek, mint 170 évvel ezelőtt élt bajtársaik.
Arra, hogy Magyarország legyen. Erős, független és szabad legyen.