Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Csapó Endrét, az ausztráliai magyar újság, a Magyar Élet főszerkesztőjét, nem kell bemutatnom Önöknek. Tartsa meg a Jóisten még sokáig jó egészségben!
Ő, aki vezércikkeivel évtizedek óta igyekszik megmutatni, „milyen a világ”, egyszer egy október 23-ai ünnepi beszédében így fogalmazott: 56-ban „az eszme győzött, ami nem köthető semmiféle politikai irányzathoz, mert egyszerűen csak nemzeti volt”.
Azokban a napokban egy megszállt ország népe visszatalált a saját, nemzeti útjára.
Mindszenty József – amikor nyolc évnyi fogság után újra szabadon szólhatott – első nyilatkozatában azt mondta, hogy az októberi szabadságharc népe „példát mutatott az együttes hazaszeretetre”.
Amely – folytathatnánk Mindszenty gondolatát – nem azonos a külön-külön, személyesen bennünk élő ragaszkodással. Az együttes hazaszeretet ismét nemzetet formált a sokaságból. Összeadta az utcára vonuló bátrak szókimondását a bátortalanok titkos reményeivel. Egy lerongyolódott, viharvert népet olyan erőssé tett, hogy a fegyvertelen tüntetők lépteibe beleremegett a kommunista világrend alatt a föld. A szemtanúk ezt a hazaszeretetet látták az emberek arcán. Ez süt, sugárzik hatvan év távlatából is minden korabeli felvételen.
1956 újabb tanúbizonyság arra, hogy létezik a széthúzót összefogó, a gyengét erőssé tevő, az egyest megsokszorozó, a távolságokon átívelő hazaszeretet. Amely nem ismer lehetetlent, nem ismer túlerőt. Amely ott van ünnepeinken és magányos hétköznapjainkon. Amely nem marad el tőlünk akkor sem, ha el kell hagyni az otthont jelentő ismerős tájat. És amely képes lerövidíteni az utat magyar s magyar között.
Gárdonyi Géza mintha csak azokról a napokról mondta volna, és nekünk üzenné: „A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyén viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek (…) kőhegyek, de egyszer megmordulnak.”
