Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm, hogy ismét elfogadták meghívásunkat, és együtt köszönthetjük az új évet.
Ha kinyitják a ma esti műsor programfüzetét, a negyedik oldalon egy arcképet találnak. Egy elszánt tekintetű magyar fiatalemberét, Kodály Zoltánét.
Egy ifjú zeneszerző arca ez, aki barátjához, Bartók Bélához hasonlóan a 20. század hajnalán szó szerint a vállára terítette vándorköpenyét, és útra kelt, hogy a falvakat járva magyar népzenét gyűjtsön. Útitársa egy kottafüzet és Edison pompás találmánya, egy fonográf volt. Miközben tudós alapossággal hangjegyeket jegyzetelt és idős parasztembereket bírt rá, hogy énekeljenek neki, valójában a magyarok lelkébe látott bele.
Mert ahogy fogalmazott: „A magyar népdal az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős (…). Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek minket.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azokban az években, mikor az önhittségbe süppedt világ lassanként sodródott a háború felé, Kodály hitte, hogy a néphagyomány ismerete nemcsak erősebbé tesz, hanem nyitottabbá és elfogadóbbá is. Mert aki magára ismer népe hagyományaiban, az a másik értékeire is kíváncsi.
Kodály és Bartók: mindketten hittek egy olyan világban, ahol a nemzeti sajátosságok mind megférnek egymással, és bármelyik nélkül szegényebbek lennénk − mi mindannyian. Hittek egy olyan világban, ahol mindenkinek fontos a saját döntése, de megbecsüli a másét. Ahol mindenki tiszteli a másik igazát, de ragaszkodik a magáéhoz. Ahol minden egyediség érték, de minden kölcsönhatás természetes. Kodályék látták, hogy milyen tartást ad az ősi tudás átörökítése. Számukra a dallamok, a hagyományok évszázados változatlansága éppoly természetes volt, mint a békés együttváltozás.
Az I. világháború gyűlöletviharában gyűjtő munkájuk nemcsak kulturális, de politikai tapasztalatokkal is járt. A parasztok közt békesség uralkodik – gyűlölködést másfajtájúak ellen csak a felsőbb körök árasztanak” – írta Bartók Béla.
S hogy mit üzen mindez számunkra 2016 kezdetén?Azt, hogy a sokféleség egyetemes kincs. Hogy a velünk született vagy önként vállalt kötődéseink sokfélék lehetnek. És hogy sem közömbösség, sem igazodási kényszer, sem külső elvárások vagy múló divat okán nem rombolhatjuk le létünk alapját: a szüleinktől kapott tanítást, hitünket, nemzeti önazonosságunkat, összetartozásunk tudatát.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én ma itt magyarul szólok Önökhöz. Vannak, akik Önök közül pontosan értik minden szavam, másoknak segít a fordítás, a közvetítő nyelv. A lényeg, hogy van bennünk törekvés megérteni egymást.
Az elmúlt év eseményei sok esetben kikezdték az országok közötti párbeszédet, az új kihívásokra nehezen találtunk válaszokat.
Nehezen értettük meg egymást. Mégis, időnként ráleltünk a közös hangra. 2016-ban erre a képességünkre nagyobb szükségünk lesz, mint valaha.
Amit a színpadon hamarosan látni fognak, ahhoz szerencsére nem kell tolmács. Úgy hiszem: a ritmus, az érzelmek, a dallamok beszédesek lesznek. És belőlük megismerhetnek minket.
Ma este itt, a színpadon a magyar népzene és néptánc tehetségei lépnek Önök elé. Látni fognak apró gyermekeket is, akik még aligha ismernek olyan kifejezéseket, mint „identitás”, „a nemzetek Európája” vagy „sorsközösség”.
De minden porcikájukkal ezt sugározzák majd. Hangjukkal, a mozdulataikkal, az ősi rítusokkal az életet ünneplik. A hagyomány, amelyet megelevenítenek, az élet mély szertartásosságáról, ünnepekről és hétköznapokról szól. Magyarul mesél, mégis mindannyiunkról szól.
Őszintén kívánom, hogy országaink az előttünk álló évben olyan jól értsék egymás szavát, mint ahogy mi a mai estén és az újévi jókívánságok alkalmával!
Köszönöm, hogy meghallgattak.