Tisztelt Igazgató Úr!
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Furcsa érzés itt állni, egy már betakarítás közben lévő kukoricaföld kellős közepén, de ha az emlékezetem nem csal meg, gyermekkoromban itt ribizliföld volt. Én is szedtem itt ribizlit, nem messze a Keszeg-értől, ahol nem egy alkalommal próbáltunk nagyobb halakat fogni, de csak kisebb sikerült. Nemhiába hívják Keszeg-érnek.
Heidegger Ákos úr beszélt az imént arról, hogy milyen gyár épül itt. Beszélt arról, hogy ez egy 21. századi technológiát megvalósító gyár lesz, beszélt arról, hogy hány embernek ad munkahelyet, beszélt arról, hogy mit is tud ez a technológia. Lehetne talán ezt a gondolatot, ezt a gondolatsort folytatni, azonban én mégis más összefüggésekről szeretnék beszélni Önöknek az alapkőletétel kapcsán.
A múlt héten két hír jelent meg, méghozzá egy nap eltéréssel, egy jó hír, és egy rossz. Lássuk először a jó hírt. A jó hír úgy hangzott, hogy 35 év után az ózonréteg vastagodását mérték a tudósok, elkezdett a korábban súlyosan károsodott ózonréteg ismét regenerálódni. Nyilván sokan hallottak a jelenlévők közül az ózonlyukról, annak káros következményeiről. Mindannyian halljuk nyaranta a figyelmeztetést: tizenegy és délután négy óra között ne menjünk a napra, a gyerekeket semmiképpen se vigyük a napra, illetőleg, ha napon tartózkodunk, akkor magas faktorszámú naptejeket, napkrémeket használjunk. De azt, hogy ez a probléma előállt, mi okoztuk. Mi, emberek, a klórgázok, a különböző klórvegyületek használatával, ezen belül is az úgynevezett CFC-gázok használatával.
Ha megengedik, akkor egy bővített mondatban megpróbálom összefoglalni ennek a történetét. Nem kell nagyon messzire visszamennünk az időben, ennek a gáznak az ipari méretű használatára ugyanis az ötvenes évektől kezdve került sor, de 25 év elég volt ahhoz – egy negyedszázad, még csak nem is egy emberöltő –, hogy a CFC-gázok káros hatásai világosan jelezzék mindannyiunk számára, hogy ez így nem mehet tovább. De hiába volt a figyelmeztetés, hiába voltak a tudósok mérési eredményei, újabb 15 esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezeket a gázokat betiltsák. Majd újabb 25 év telt el addig, hogy az ózonréteg regenerálódásának kezdetéről szóló hírt olvashassuk. És a tudósok becslése szerint még 30 évre van szükség ahhoz, hogy visszatérjünk, nem az 1950-es, hanem az 1980-as szintre. Tehát a mostani becsléseink szerint körülbelül 100-150 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy visszatérjünk oda, ahonnan valójában el sem kellett volna indulnunk. Ez a jó hír.
Nézzük a rossz hírt. A rossz hír egy nappal később jelent meg, mint az előző, és a következőképpen hangzott: soha nem volt olyan mennyiségű széndioxid a légkörben, mint tavaly. Az üvegházhatású gázok – én most itt az egyszerűség kedvéért mindig széndioxidot mondok, bár tudom, hogy többféle gázról van szó – koncentrációja minden korábbit meghaladott.
Kérdezhetik joggal: mi közünk nekünk, csornaiaknak, rábaközieknek ehhez, hogyan érint ez minket? Körünkben vannak orvosok is, ők pontosan meg tudják mondani, hogy az ózonréteg vékonyodása jelentősen növelte a bőrrákos megbetegedések számát. A széndioxid-koncentráció növekedése pedig gyakrabban teremt szélsőséges időjárási viszonyokat. Hogy ez mennyire így van, abból éppen a múlt héten kaphattak az itt élők, sőt a Dunántúl minden egyes lakója ízelítőt. Kedden, amikor bementem a hivatalomba, a megyei lapokat a kollégáim elém tették. Vas megye, Veszprém megye, Fejér megye, Győr-Moson-Sopron megye, Zala megye – mit láthattunk minden egyes megyei lapnak a címoldalán? Az előző napi özönvízszerű esőzések következményeit. Vízben álló házakat, elöntött falvakat, kitelepített embereket, elsodort hidakat és tönkrement termést a földeken. Még most is, ahogy idefelé tartottunk, a szántóföldeken tavacskákat láthattam, és inkább a gázlómadarak érezték ott jól magukat, mint a pockok és az egerek.
De gondoljunk vissza a tavalyi esztendőre! Tavaly a Duna adott nekünk világos és egyértelmű figyelmeztetést. Az a Duna, amely tavaly minden korábbi rekordot megdöntő vízszintet produkált. Az a Duna, amely 1945 előtt, tehát a második világháború végéig Budapesten soha nem érte el a 8 méteres vízszintet. Az elmúlt tíz évben viszont négyszer egymás után meghaladta azt, ebből a legutolsó áradáskor közel járt a kilenc méterhez.
Vagy gondoljunk a szomszédainkra. Májusban, júniusban mekkora károkat okozott az özönvízszerű eső Szerbiában! Amikor Tomislav Nikolić szerb elnök úrral találkoztam, azt mondta, hogy az a néhány hetes eső és az azt követő árvíz több kárt okozott Szerbiának, mint a 90-es évek elején a NATO-bombázás, és körülbelül 20 évre vetette vissza Szerbia gazdasági fejlődését. De a nálunk szerencsésebb sorsú, gazdagabb országokra is gondolhatunk. Mindannyian láthatták azokat a tavaly télen Nagy-Britanniában készült felvételeket, amelyek vízben álló házakról, megyényi területek elöntéséről tudósítottak. A gazdag, nálunknál jobb sorsú Nagy-Britanniából. Újra és újra kapjuk a figyelmeztetéseket, újra és újra kapjuk a – nyugodtan mondhatom így is – pofonokat.
