Szélfútta tájban a szikkadt földben itt-ott száraz fűcsomó. Három indiai kisfiú tart a célja felé, három testvér. Ketten közülük egy ócska kerti székből összetákolt kerekes székben húzzák-vonják a harmadikat a göröngyös úton, majd elérve a folyót, azon is keresztül.
Másik kép: színes fejkendős marokkói lányok lépnek egy alig kivehető ösvényen az éles kövek közé. Körben az Atlasz hegység fenséges csúcsai magasodnak. A kilátás gyönyörű és szédítő, de ez a lányokat nem nagyon izgatja. Csacsognak, mint a lányok általában − pedig az út meredek, és a kövek ugyancsak törik a lábukat.
Megint máshol vagyunk: egy apró kislány kapaszkodik a bátyja derekába. A fiú hajnalban még kecskéket terelt. Most pedig a hátukon táska, minden reggel együtt ülik meg a patagóniai pusztában ügető lovat.
Még egy kép: kenyai testvérpár szép egyenruhában. Vizet töltenek egy kannába. Aztán cipelik magukkal, mert a hosszú úton, amelyre indulnak, sehol sincs ivóvíz. Néha futniuk kell, mert arrafelé autók csak ritkán, elefántok annál gyakrabban üthetik el az embert.
Miniszterelnök Úr!
Elnök Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Diákok!
Ezek a gyerekek mindannyian egy dokumentumfilm szereplői.
Egyikük sem kitalált személy, valamennyien megindítóan valóságosak.
Távoli tájak szülöttei ők, egymástól egy világ választja el őket.
Bátrak és elszántak, azt akarják, hogy az iskolától semmi se válassza el őket. Nagy nehézségek és küzdelmek árán, súlyos kilométereket legyűrve, akár életveszélyes terepen is, de járnak iskolába. Derűsen, lelkesen, céltudatosan, a gondokkal mit sem törődve.
A magyar mozikban néhány napja vetítik a történetüket. A film címe: Utam az iskolába.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Fiatalok!
Egy ilyen filmet akár a Csányi Alapítvány diákjaival is lehetne forgatni.
Közöttük is vannak jó néhányan, akik küzdelmes úton járnak, de sosem fordulnak vissza. Mennek határozottan céljaik felé, félelmeiket, gondjaikat leküzdve.
Lehet, hogy nem állja útjukat sem sűrű dzsungel, sem veszélyes szurdok. De tudják, milyen az: messziről indulni, mégis mások előtt érkezni. Tudják, hogy ehhez mindennap egy kis hősiesség kell.
És hogy mennyire céltudatosak, arra bizonyságul álljon itt néhány vallomás.
„Úgy érzem, hogy a sok gyakorlás meghozta gyümölcsét.”
„Tisztán emlékszem, milyen érzés volt a sok második helyezés után végre elsőnek lenni.”
„Érdemes arra törekedni, hogy a tőlünk telhető legjobban teljesítsünk.”
„A második félévben elhatároztam, újabb kihívásokat keresek.”
„Kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer élje át azt, hogy amiért dolgozott, fáradozott, végül hatalmas beteljesülésre talált.”
Az iménti mondatokat mind a Csányi Alapítvány fiataljai mondták az elmúlt hónapokban: Richárd, Kornél, Vivien, Balázs és Zsófi. Az ő történetük is megnézhető, elolvasható a világhálón, az alapítvány oldalán.
Köszönöm nekik, hogy ilyen erősek és ilyen bölcsek.
