Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves bostoni Magyarok!
Mi, magyarok sajátos lelki alkatú nép vagyunk. Szeretünk a magunk módján megközelíteni mindent. Így talán nem tekintik aránytévesztésnek, ha most Bostonról is magyar szempontból beszélek.
A magyar tankönyvekben Boston az 1773. december 16-i „bostoni teadélután”-ról nevezetes. Arról az elszántsággal teli napról, amikor az egykori telepesek a tengerbe szórták az Angliából érkezett teaszállítmányokat. Mindazok, akik részt vettek ezen a történelmivé vált teadélutánon, talán nem is sejtették, hogy valójában egy önnön jelentőségén messze túlmutató esemény szereplői, cselekvő előmozdítói. Egy olyan eseményé, amelynek következményei pár éven belül a függetlenségi háborúhoz és az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatához vezetnek. Boston ezért a függetlenségért vívott küzdelem legfontosabb jelképeinek egyike.
Jelkép, amelynek jó hírét olyan tiszteletre méltó személyiségek és intézmények is méltán öregbítik, mint Benjamin Franklin vagy a Harvard egyetem, és amely sokak szívébe a „legeurópaibb” amerikai városként írta be magát.
Boston a világ egyik legjelentősebb intellektuális központja. A szabad művészeteké és a legrangosabb tudományos műhelyeké.
Nekünk, magyaroknak azonban mást is, többet is jelent ez a város. Mást is és többet is, mert a mi szemünkben Boston olyan város, amely a szabadság nemzetének lett bölcsőjévé.
Kevés nemzet van, amelyet méltán illetnek ezzel a jelzővel. Ezért is megtisztelő számunkra, hogy minket, magyarokat is a szabadság nemzetei között tartanak nyilván. Mindig is így tekintettünk magunkra, 1956-os forradalmunkkal pedig méltán váltunk azzá az egész világ szemében.
De azért is jelent mást és többet is számunkra ez a város, mert az 1956-os forradalom kegyetlen vérbe tiprása után itt találhatott szabadságot és biztonságot nyújtó menedékre több száz honfitársunk. Boston volt az a hely, ahol megannyi új lehetőség is megnyílt a számukra. Ahol nem egyszerűen csak befogadták őket, hanem ahol új otthonra is találtak életük újrakezdéséhez.
A bostoni magyarok pedig jól gazdálkodtak a rájuk bízott talentumokkal, okosan éltek lehetőségeikkel. Sikereikkel önmaguknak és Magyarországnak is rangot és megbecsülést szereztek. Ezért személyes elismerésem mellett Magyarország államfőjeként egész nemzetünk nevében is köszönöm Önöknek azt a tengernyi erőfeszítést és megannyi tiszteletre méltó teljesítményt, amely ezt lehetővé tette.
Tisztelt ünneplő Közösség!
Olyan időszakban érkeztem az Egyesült Államokba, amikor utazásom minden napja 1956-os forradalmunk egy-egy nevezetes napját idézi fel. Egy-egy olyan napjára a világtörténelemnek, amelyet mi, magyarok a hitünkkel és vérünkkel, igazságszeretetünkkel és szabadságszeretetünkkel írtunk.
Ötvenhét évvel ezelőtt, október 23-án mintha a szabadság angyala simogatta volna végig hazánk leányainak és fiainak lelkét. És mintha a szabadság angyala vezette volna végig az egyetemi ifjúságot a Műegyetemtől a Bem-szoborig. Ebből a békésnek indult tüntetésből forradalom és szabadságharc lett.
Az 57 évvel ezelőtti október 25-e „véres csütörtökként”, forradalmunk egyik legtragikusabb napjaként vonult be a történelembe. Ez volt az a nap, amikor a nemzet főterén, az Országház előtti Kossuth téren gyülekező védtelen és fegyvertelen emberek ezreire golyózápor zúdult. A tömegmészárlás elkövetői minden előzetes jelzés vagy figyelmeztetés nélkül nyitottak gyilkos sortüzet az ott gyülekező tömegre. Nőkre és férfiakra, idősekre, fiatalokra, gyermekekre… A mészárlásba a szovjet tankok lövegei is bekapcsolódtak.
Ma sem tudjuk, hogy pontosan mennyi halottat és mennyi sebesült áldozatot követelt a szocialistának nevezett diktatúra nevében elkövetett Kossuth téri mészárlás. De azt igen, hogy a pusztítás és rémület képei leírhatatlanok voltak. A szabadság reményében és követelésével összegyűlt emberek fedezék nélkül álltak a hóhéraik leshelyéből rájuk vicsorgó halál előtt. A védtelen emberek testébe csapódó golyók és repeszek százával szedték áldozataikat.
Amikor a fegyverek elhallgattak, a Kossuth teret vér borította. Mindenütt halottak, sebesültek.
A fegyverropogást felváltó rémület síri csöndjét halálhörgés és kétségbeesett jajkiáltások törték meg. A túlélők gyermeküket, szeretteiket, hozzátartozóikat keresték kétségbeesetten.
Képzeljük magunk elé az elképzelhetetlent. Képzeljük magunk elé azoknak a tekintetét, akikre tüzet nyitottak biztonságban rejtőzködő hóhéraik. Képzeljük magunk elé!… Mert ezekben az arcokban a szabadság nemzetének arcára ismerhetünk. Az önfeláldozás és hősiesség arcvonásaira. A magyar emberek elszántságára és megingathatatlan reményére.
