Történt, hogy egy londoni hotel szalonjában egy fiatal, magyar származású fizikus a The Times aznapi, 1933. szeptember 12-ei számát lapozgatta. Az újság beszámolt Lord Rutherford előadásáról, amelyben az atommag feltörésének lehetetlenségéről beszélt. Szó szerint idézték a nagy tekintélyű tudóst: „…mindenki, aki az atomenergia ipari léptékű felszabadításáról beszél, az holdkóros”.
Szilárd Leó – mert történetünknek ő a főhőse – rögtön gondolkodóba esett, és ahogy később visszaemlékezett, a megoldásra London utcáit járva jött rá. Méghozzá egy piros lámpánál kényszerűségből megállva.
Elképzelésével felkereste Rutherfordot, aki egyszerűen kidobta. Badarságnak nevezte azt az ötletet, amellyel Szilárd Leó és munkatársai néhány évvel később nukleáris láncreakciót hoztak létre.
Tisztelt Professzor Asszony!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Holdkóros? Badarság?
Egy kutató életében ott sorjáznak a kudarcok, a számtalan elutasítás. Meddő várakozással múló idő, sikertelen pályázat, az eredmények lehangoló hiánya, elúszó ösztöndíj, a meg nem értés ezerféle módja.
Mindaz, ami ennek ellenére mégis hozzátartozik a sikeres, eredményes tudományhoz. Mindaz, ami természetesen ritkán szerepel egy dicsőségekkel, sikerekkel, ezerszámra idézett cikkekkel teli önéletrajzban.
Karikó Katalin szerint pedig egyenesen nélkülözhetetlen, hogy a tudóst kudarcok érjék. Rögös út a tudományé. Kívülállók számára végképp felfoghatatlanul az.
Rögös volt az mRNS-technológia útja is, amelyet ma az egész világ ünnepel. Csökönyös ragaszkodás, sok győzködés, a bizonyítás keserves aprómunkája kellett hozzá. Néhány csalódás, hogy mára megalapozott tudás váljék belőle. Eszköz – nem egyetlen, hanem számtalan betegség elleni küzdelemben. Karikó Katalin jó néhányszor hallotta ugyanazt, amit Szilárd Leó: hogy az elképzelése „badarság”.
Ma mégis sokan kíváncsiak a véleményére, faggatják a sikerről. Ő pedig a rátört népszerűség közepette is szerény maradt. Mi több, kimondottan gyakran emlegeti a kudarcait is.
Jól tudja, milyen sokkoló érzés visszaérkezni egy konferenciáról arra, hogy a holmija a folyosón tornyosul, laboratóriumát kipakolták. Mert kutatásait tévútnak gondolták.
Azt mondja, mostanra már azt is megtanulta, hogy mit jelent egy kutató életében a mélypont. Hogy olykor hálás lehet egy rossz főnöknek – hát még egy jónak! Hogy a visszadobott cikkek újfajta, még pontosabb érvelésre kényszerítenek. Hogy a nagy gondolatok és döntések néha egy tanszéki fénymásoló melletti beszélgetésből születnek. Hogy aminek nincs azonnali haszna később, abból is lehet nélkülözhetetlen tudás. Hogy a kutatás örökös megértési kényszer, a laboratórium valóságos „eszmebarikád” – sosem lehet tudni, a harcokból ki és mikor kerül ki győztesen, a sokféle teóriából végül mi hasznosul.
És azt is megtanulta: hogy aki megszállottan ragaszkodik a maga igazához, és hajtja a bizonyítás kényszere, annak előbb utóbb igaza lehet. És hogy a hűtőben ne legyen előre bekészített pezsgő, mert az könnyen elbizakodottá tesz.
„Minden egyes szakmai pofon a hasznomra volt” – vallja Karikó Katalin.
Az mRNS-technológia immáron nemcsak egy magyar kutató vesszőparipája, hanem szerteágazó lehetőség a gyógyításban, a megelőzésben. Mi, magyarok, pedig büszkék vagyunk honfitársunkra, aki Magyarországról indulva jutott el szakmája nemzetközi élvonalába. És mert olyan területen lett kiváló, amely napjainkban minden ember életét befolyásolja, nemcsak sikeres, de híres is lett.
