Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A semmiből egy új világot teremteni nem mindennapi feladat. Bolyai János mégis ezt tekintette feladatának. Igaz, ő maga sem volt épp mindennapi ember. Amit gondolt, abban sokan kételkedtek. Amit állított, azt sokan nem értették.
Mégis igaza volt. Olyan ember volt, aki pontosan tudta, hogy „az igazságnak nincs szüksége arra, hogy az emberek egy helyre gyűljenek imádatára”.
Így ő sem a saját igazát, hanem az igazat kereste. Az, ahogyan ő nézte és értelmezte a világot, nem pusztán egy tudományos álláspont képviseletét jelentette. Szemléletével erkölcsi alapállást is közvetített.
A tudós ember erkölcsiségét. Az igazságot kutató emberét, aki új összefüggéseket keres, aki új kérdéseket tesz fel. Aki új, mások előtt eddig ismeretlen ablakokat nyit meg, melyek mind a világ megértésére nyílnak. Az ő példája annak az embernek az erkölcsiségét jeleníti meg, akit nem a haszon értelme mozgat, hanem az értelem haszna.
Ezért is joggal jegyezte meg Sólyom elnök úr a Bolyai-díj egyik átadó ünnepségén az épp akkor kitüntetett Ritoók Zsigmond professzor urat idézve, hogy „a tudóst az igazság megismerése önmagáért érdekli, a tanárt pedig azért, hogy továbbadja. Mindkettő szolgálat, de másféle. Egyik sem üzleti ügynek tekinti az életet, hanem valami sokkal fontosabbnak.”
Mint ahogy néhai elnökünk, Mádl Ferenc professzor úr sem véletlenül tartotta fontosnak felidézni egy másik Bolyai-díj átadása alkalmával Einsteinre utalva, hogy „a dolgokban a legfantasztikusabb az, hogy a világnak bizonyára van valami értelme. Ebben új felismerésekre jutni az emberi szellem legnagyszerűbb élménye. Valóban ez a tudós igazi jutalma.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy tudós számára nem ad útmutatást a mondás: Járt utat járatlanért el ne hagyj! Épp ellenkezőleg. Egy tudós legtöbbször a járt utat a járatlanra cserélve képes elősegíteni, hogy az általa kitaposott ösvényen haladva később mások is messzebb juthassanak majd.
Mert a tudomány igazi értelme nem az erőforrások birtoklásáról szól, hanem új, korábban nem ismert erőforrások feltárásáról. Hiszen mi más is volna a tudás, ha nem a legnagyobb és leggazdagabb erőforrásunk nekünk, embereknek?
De a tudomány a döntés bátorságát is jelenti. S vele együtt az érvelés fegyelmét, az igazolás felelősségét. Megannyi önként és tudatosan vállalt kötöttséget, szigorúságot, kitettséget.
Mégis, alighanem ez az igazi szabadság. Az a fajta szabadság, amiért érdemes élni. Ami nyitottságot ad, ami ébren tartja a velünk született gyermeki kíváncsiságot, és ami semmi mással össze nem téveszthető inspirációt képes nyújtani az ember életében. Ez a szabadság az, ami egyedül képes alkalmassá tenni az embert az alkotásra.
Önök, akik itt vannak most e teremben, tudósként mind ismerik ezt a szabadságélményt. Ahogy ismerik a kudarcok gyötrelmét, jól ismerik a felfedezés örömét is. Ismerik a megértés pillanatát, a felismerés boldogságát. Mint ahogy pontosan ismerik azt is, mit jelent a bonyolultat a maga összetettségében is egyszerűvé, a szemünk elől eddig elrejtett igazságot láthatóvá, a tudást átadhatóvá, a nehezen érthetőt mások számára is megérthetővé tenni.
Ez a tudósok küldetése. Az Önöké. Ahogy Bolyainak, ennek a kivételes tehetségű magyar tudósnak is ez volt a küldetése. Okos és bátor ember volt. Megvolt a bátorsága ahhoz, hogy másképp lássa a világot, mint ahogy az korábban megszokott volt. Nemcsak az euklideszi geometrián túlra látott, hanem olyan összefüggéseket is feltárt, melyek ma is inspirációt jelentenek a világ tudományos életének.
