Főtiszteletű Püspök Úr!
Rektor Úr!
Tisztelt Tanárok, Nevelők és legfőképpen: kedves Diákok!
„Csak a tananyag volt szentség előttem s a biblia, tehát Isten meg a Tudás szava”
Hölgyeim és Uraim!
Néhány perccel ezelőtt pár pillanatig én is a Debreceni Református Kollégium diákjának érezhettem magam. Szabó Lőrinccel, akit elbűvölt „Isten meg a Tudás szava”.
Amikor az iskolatörténeti kiállításon végigmentem az öreg padok között, hogy beírjak a Kollégium emlékkönyvébe, egy régről ismert érzés fogott el. Az a fajta, ami felelet idején, dolgozatírás előtt keríti hatalmába az embert.
Úgy éreztem, hogy a Kollégium mind a 475 esztendeje ott van velem, és várja, hogy megírjam a leckét. Pedig volt, aki súgjon. Csokonai, Fazekas, Kölcsey, Arany, Ady és Móricz szavát véltem hallani a körülöttem lévő padokból. És a többiekét, akiknek „a tananyag volt szentség (…) s a biblia”.
Nekik sem volt könnyebb, mint a mai diákoknak. A Debreceni Református Kollégiumba járó nagy elődök épp olyan tizenéves fiatalok voltak, mint a mai diákok. Ugyanannyi félelemmel, aggodalommal, megfelelni vágyással, ugyanannyi lázadással és dacos rákérdezéssel a szívükben tanultak és imádkoztak az ódon falak közt, mely nekik is alma materük volt, mint a mai fiataloknak.
Mégis, rajtuk és a velük együtt tanuló nemzedékek tagjain múlott, hogy Debrecen az ország szellemi központjainak sorába emelkedett. Naggyá, különlegessé vált.
Móricz Zsigmond meg is jegyezte: „Sehova se tudok menni az országban, ahol ugyanilyet éreznék.”
Akik itt tanultak és nevelőik rangot adtak az iskolának. Az iskola felemelte a várost. A város pedig nagy szerepet vállalt a nemzet felemelkedésében.
„Schola Nostra”, a „mi iskolánk”: így szól a református egyház büszke mondata. De a Debreceni Református Kollégium az elmúlt fél évezredben nemcsak az egyház, hanem az egész nemzet iskolájává vált. Mert ez az a hely, ahol Huszár Gál magyar nyelvű könyvet adott a kezekbe, ahol Karácsony Sándor mutatta meg, hogyan kell szeretve nevelni. Ez az a hely, ahol a közösségek száz években mérik történetüket. Ahol a Kollégium kórusa, a Kántus 275 éve folyamatosan szolgál. Ez az a hely, ahol egy egyszerű önképzőkörből akár magyar felvilágosodás, vagy új magyar irodalom születhet.
Debrecen úgy küldte fiataljait a világba, hogy külföldi tanulmányútjáról ki-ki siessen vissza, a hazának szüksége van rá. Rá és a tudására is.
A debreceni diákok századokon át így hozták haza a legkorszerűbb európai gondolatokat, eszméket, eredményeket. Így maradtak hűségesek, így virágoztatták fel Magyarországot.
Debrecen megmutatta, hogy önmagában sem a korlát, sem a szabadság nem elég. Mert kell a gondolat szabadsága, és kell az erkölcs korlátozó ereje is.
Debrecen megmutatta, hogy nem kell választani az erős hagyomány és az újító szemlélet között. Mert újat építeni is csak szilárd alapokra lehet.
És Debrecen megmutatta, hogy nincs ellentét a védő oltalom és a lázadás között. Mert legszentebb harcainkban csak akkor múlhatjuk felül a világot, ha előbb győzni tudunk legbelül, önmagunk felett.
A Kollégium olyan műveltséget adott, amellyel a kapun kilépő minden fiatal saját maga megtalálhatta az értéket, a nemest, az igazat. Szeretve a szabadságot, elfogadva a korlátokat. Bátran, és mégis óvatosan. Őrizve azt, ami jó, és készen a változásra. A kapun túl is: „orando et laborando”, imádkozva és dolgosan.
Kedves Fiatalok!
Azt mondják, a történelmi múlt súlyos örökség. A vastag és ódon falaknak viszont fontos tulajdonsága, hogy mélyre alapozva, jó erősen állnak. Ezzel a szilárd jelenléttel a múlt nem nyomaszt, de bástyát épít, otthont ad. Nem véletlenül nevezte Szabó Lőrinc a Kollégium Nagykönyvtárát „anyakönyvtárnak”. Hitte ugyanis, hogy a nemzet könyvekbe gyűjtött kulturális kincse nem holt tudás. Mindaz, amit az előttünk járók létrehoztak: egyszerre támasz, inspiráció, biztatás. Mert a tudás kútja nemcsak ismeretekkel van teli. Ezt a kutat valójában hét forrás táplálja. A kíváncsiság forrása, a megismerésé és a megértésé. A tehetség forrása, a szorgalomé és a kitartásé. És persze a teljesítményé.
