Tisztelt Megemlékezők, Hölgyeim és Uraim!
Fejet hajtani jöttem. Fejet hajtani a hősök előtt. Azok előtt az 56-os hazafiak előtt, akiknek a nemzet megannyi évvel haláluk után most szolgáltat végtisztességet. Fejet hajtani a most újratemetett nyolc mártír előtt, s velük együtt mindazok előtt, akik vérükkel adtak hitelt a szónak:
„A haza minden előtt.”
Tisztelt Emlékezők, kedves Hozzátartozók!
Hosszú volt az az út, ami idáig elvezetett. Az ő utolsó útjuk pedig kétszeresen is az volt. Kívánom, hogy földi hamvaik találjanak békét és megnyugvást helytállásukhoz méltó új sírhelyükben.
Találjanak megnyugvást abban, hogy emlékezetünk hosszabb és mélyebb is annál, semhogy elfeledhetnénk őket. Mert az önfeláldozás példái nem enyésznek el sem térben, sem időben.
Hiába, hogy 25 évvel ezelőtt, 1989 februárjának elején, az MSZMP Központi Bizottságának egyik ülésén, amikor Nagy Imre és társai kihantolása és újratemetése volt a téma, az akkori ülés résztvevői még véletlenül sem hívták mártíroknak vagy akár áldozatoknak a Rákoskeresztúri temető távoli parcelláiban elföldelt ötvenhatosokat. Minden felszólaló kínosan ügyelt rá, hogy a feltárást kellemetlen eseménynek tekintse, és óvjon annak következményeitől. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint azon a napon az egész tárgyalást belengte az egyértelmű szándék, melyet az egyik résztvevő így fogalmazott meg: „a temetés nem jelenti sem az események, sem a személyek politikai és jogi rehabilitálását”.
Grósz Károly egyenesen arra hívta fel a figyelmet: vigyázni kell, a kegyeleti gesztus nehogy tápot adjon a változást követelőknek, a demokratikus folyamatoknak. Óva intette elvtársait, hogy „ez a kettő ne váljon egymást erősítő folyamattá”. Hozzátette még, az akkori idők dohszagú, cinkos és sunyi szóhasználatával, hogy az esemény éppen ezért „politikai gondozást” igényel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hol van ma már az MSZMP Központi Bizottsága? Hol vannak azok, akik 1989 felszabadító évének úgy indultak neki, hogy mégiscsak úgy lenne a legjobb, ha minden a régiben maradhatna? Hol vannak azok a hatalmasságok, akik abban bíztak, hogy a temetés néhány ember kegyeleti magánügye lesz csupán? Hol vannak már azok, aki szerint az újratemetések ügye „politikai gondozást igényel”? Hol vannak, akik nem bírtak az áldozatok szemébe nézni? Hol vannak a síroktól félők, holtaktól rettegők?
Csillaguk leáldozott az első szabad választások alkalmával. Ők mégis békében távozhattak, szemben azokkal, akiknek most adunk végtisztességet. Demokratikus nemzetünk nagylelkű volt velük szemben, és jó lett volna, ha ezt a nagylelkűséget legalább egy bocsánatkéréssel viszonozzák.
Nem így történt. Lelkük rajta.
Mindaz, amit ők elmulasztottak megtenni, nem szabad, hogy minket megakadályozzon erkölcsi kötelességünk teljesítésében.
Ezért vagyunk itt. Ezért emlékezünk szabadságharcunk hőseire, és itt, ahol az ő sírjaik domborulnak, ezért hajtunk most fejet forradalmáraink előtt mindannyian.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarországot 1989-ben az újratemetés erkölcsi felelőssége, a nyilvánosan megélt gyász, a kimondott szó igazsága ébresztette föl több évtizedes tetszhalott állapotából. Akkor értettük meg igazán, hogy nekünk azokért is, akik a halált választották miértünk, a szabadságot kell választanunk.
