Harmadszorra: mindannyian tisztességes, becsületes, nyugodt életre vágyunk.
Ha kiindulópontnak elfogadjuk, hogy ebben idősek és fiatalok, hívők és nem hívők, kormánypártiak és ellenzékiek egyetérthetünk, kérem, fontolják meg a következőket!
A család szent. A gyermek sérthetetlen.
1990 után hallgatólagos egyezség volt közöttünk, hogy a közéleti szerepet nem vállaló családtagok – különösen a gyermekek – nem részei a politikai diskurzusnak. Az ő életük az ő magánügyük. Nekünk, politikusoknak semmi közünk hozzá. Ki, hol, mikor, kivel, mit csinál. Kinek milyen a nemi identitása, vallási meggyőződése, politikai eszmélése. Nem tartozik ránk.
És ha a bulvármédia nem is tudja időnként türtőztetni magát, nekünk nem kell erre az útra tévednünk, és a családot, a gyermekeket érintő kérdéseket nemtelen politikai támadásra felhasználnunk.
Végül néhány szó a közbeszéd állapotáról.
Közös történelmünk nem minden szereplője egyformán megbecsült számunkra. De Széchenyit mindannyian tiszteljük. De Kossuthot mindannyian idézzük, és Deák Ferenc előtt mindannyian megemeljük a kalapunkat. Hát akkor mindez ne csak üres szónoki fogás legyen, hanem váljon erőforrássá!
Ha valamit, hát tőlük azt megtanulhattuk: ha másként is látták a jövőt, ha más-más következtetést vontak is le egy adott történelmi helyzetből, senki – még a legnagyobb rosszhiszeműséggel sem – vitathatja el tőlük, hogy mindannyiuknak a szeme előtt – s hadd legyek most patetikus – a haza üdve lebegett.
Kérdem: miért nem ez a mérce ma is? Ismét Deák Ferencet idézem: „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.”
Tisztelt Ház!
Közbeszédünk színvonala az utóbbi időben drámai mértékben romlott. Itt és most mindezért nem akarom porciózni a felelősséget. De a politikai számosság okán mindig a kormánypártoké a nagyobb.
Nem érdemes méricskélni, ki kezdte előbb, ki volt először a durvább, ki lépett át először egy határvonalat. Közös a felelősségünk a közbeszéd jelen állapotáért. Közös a felelősségünk a hogyan továbbért. Egy év van még a választásokig, a választópolgárok többsége biztosan nem akar ez idő alatt egy kitörésre készülő vulkán tetején élni.
Kérdés: megadjuk-e a másiknak a kellő tiszteletet? Érveket mérünk-e össze érvekkel? Tényeket tényekkel? Vagy indulatokat indulatokkal.
Tanulunk-e Deák Ferenc önmérsékletéből, aki 1867. márciusi képviselőházi beszédében a következőket mondta: „Egyes kifejezéseket, mik a vitatkozások folytában ellenem tán élesebben is voltak intézve, hasonlókkal viszonozni nem fogok. Ily feleselések se a vitatkozás tárgyát tisztába nem hozzák, se az ország jövőjét elő nem mozdítják;”
Csak rajtunk múlik. És most nem arról beszélek, hogy nem lehet véleménykülönbség közöttünk. Volt is, lesz is. Hogyne láthatnánk, hogyne értékelhetnénk másként ugyanazt a helyzetet!
Én most saját önbecsülésünkről, a közbeszéd magánbeszédre ható romboló erejéről beszélek. Hovatovább eljutunk oda, hogy már csak vicsorogni tudunk egymásra. Nem kellene! Szeretném, ha mindezen elgondolkodnának.
Inspirációként hadd tegyem meg én az első lépést. Itt és most megkövetem mindazokat, akiket elnökségem alatt egy rossz mondattal, egy indulatos megjegyzéssel, akár durva szóhasználattal megbántottam vagy megsértettem.
Tisztelt Ház!
Kossuth híres Kasszandra-levelében így fordul Deákhoz: „…Úgy látom…hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik…” „Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanák!”
Kossuthnak a kiegyezést bíráló mondatait gyakran szokták idézni. A két államférfi ekkor már szinte semmiben nem értett egyet egymással. De a levél megszólítása és tónusa mégis tisztelettudó.
„Barátom… Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányban haladtunk, a hazafiui kötelesség ösvényén.”
Tisztelt Ház!
A súlyos kritika és a másik iránti tisztelet jól megfér egymás mellett a levélben. Okuljunk belőle!
Legyen közös erőforrásunk a reformkor, március idusa, 1867, 1956. És amikor érveinket összemérjük, mindig ugyanaz a négy szó legyen a szemünk előtt:
A haza minden előtt.
