Tisztelt Honfitársaim, Magyarország Polgárai, Magyarok itthon és a nagyvilágban!
A mai nap, elnöki munkám első napja olyan alkalom, amikor hazánk államfőjeként állok Önök előtt, és Magyarország polgáraként szólok Önökhöz. Olyan magyar emberként, aki hálás szívvel áll nemzete előtt.
Hálás vagyok, hogy egy lehetek azok közül, akik azonos nyelvi és kulturális közösséget, államalkotó népként pedig egy politikai nemzetet alkotnak: hogy egy lehetek Önök közül, mai magyarok közül. Mindazok közül, akik ma is szívesen emlékeznek a millennium évében gyakran idézett Szent István-i intelemre, amely így szól: „tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és gyűlölség”.
Tisztelt Honfitársaim! Nem születtem köztársasági elnöknek, mint ahogy egy demokráciában senki sem születik semmilyen közjogi méltóságra. Magyar embernek születtem. Magyarnak, és ezért hálás vagyok a sorsnak. Magyarnak, ami azt jelenti, egy vagyok azok közül, akik az anyákat édesanyának, nyelvüket anyanyelvnek, országukat hazának hívják.
Szüleim dolgos, családjukat féltőn szerető rábaközi emberek voltak, akikben a tanulás képessége, a tudás és a szorgalom tisztelete munkált. A tanulást és a kötelességet csak két dolog előzhette meg náluk: egymás szeretete és tisztelete. Sokat tanultam tőlük, mint ahogy sokat tanultam egész eddigi életem során. Megismertem a kétkezi munkát, az egyetemi tudományos műhelyek világát, a hazai és az európai politikát.
Tanulni számomra annyit jelent, mint megérteni önmagunkat és a körülöttünk lévő világot. Felfogni és elfogadni, hogy bár szabadon gondolkodhatunk és cselekedhetünk, mégsem élhetünk kizárólag saját törvényeink szerint. Tudomásul venni, hogy bizony felelősek vagyunk egymásért és közös boldogulásunkért. Ennek felismerésével válunk nyitottá, s tudunk különbséget tenni jó és rossz, hasznos és ártalmas, igaz és talmi között.
Ez a tudás. Ez minden tanulás értelme. Ha ezt tudjuk, nagy baj már nem érhet bennünket.
