Házelnök Úr!
Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Országgyűlés!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köztársaságielnök-jelöltként másodszor állhatok Önök előtt. Másodszor ért az a megtiszteltetés, hogy erre a tisztségre jelöltek. Ezért első szavam a köszöneté.
Köszönettel tartozom munkatársaimnak, akik az elmúlt öt évben segítették munkámat. Köszönöm mindenkinek a biztatást, aki a munka folytatására sarkallt. Köszönöm mindazok megelőlegezett bizalmát, akik másodszor is támogatták jelölésemet. Végül köszönöm Majtényi Lászlónak, hogy vállalta a megmérettetést, és hogy megosztotta velünk gondolatait.
Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak!
Önök hamarosan arról döntenek, hogy a következő öt évben ki legyen Magyarország államfője.
Öt évvel ezelőtt – amikor ugyanígy itt álltam Önök előtt – világossá tettem, hogy milyen elvek, értékek, meggyőződés révén szeretném e tisztséget gyakorolni. Önök most joggal formálnak igényt arra – én pedig kötelességemnek tartom –, hogy beszámoljak, mit sikerült megvalósítani abból, amit akkor ígértem. A rendelkezésemre álló 15 perc nem elég egy teljes körű számvetésre, inkább csak néhány példát szeretnék az Önök figyelmébe ajánlani. Segítendő annak eldöntését, hogy van-e fedezete annak az ígéretemnek, hogy az öt éve is vallott értékek, elvek alapján kívánom a munkát folytatni.
Öt évvel ezelőtt itt a Parlamentben azt mondtam: köztársasági elnökként itthon és a nagyvilágban mindig a magyar érdekek és értékek szószólója leszek. Magyarország Alaptörvényéből világosan következik a mindenkori köztársasági elnök külpolitikai mozgástere. Hogy ez a mozgástér – a kötelező protokolláris feladatokon túl – lehetőséget ad az államfőnek régóta húzódó vitás kérdések megoldására, lezárására is, hadd említsek egy példát.
2012-ben Tomislav Nikolić, Szerbia elnöke volt az első hivatalos államfő vendégem. A tárgyalások során felvetettem az 1944–45-ös bácskai vérengzéseket s a magyarok kollektív bűnösségéről szóló 1945-ös döntést. Nikolić elnök úr válasza – „Elérkezett a megbocsátás és a megbékélés ideje” – a megállapodást reményteli közelségbe hozó volt.
A történelemben kevésbé jártas honfitársaink kedvéért tegyünk egy kis kitérőt. 1942-ben magyar katonák és csendőrök ártatlan szerbeket gyilkoltak meg Újvidéken. 1944–45 telén Tito partizánjai ártatlan magyarokon álltak sokszorosan bosszút. Három településen – Csúrog, Mozsor, Zsablya –különösen brutális volt a vérontás. 1945-ben a jugoszláv hatóságok határozatban mondták ki a magyarok kollektív bűnösségét. Majd hosszú – több évtizedes – csend következett.
Nemhogy az ártatlan áldozatoknak nem sikerült a végtisztességet megadni, de a jugoszláv hatóságok még a vérengzés megtörténtét sem voltak hajlandók elismerni. Hiába vezekelt Cseres Tibor „Hideg napok” című regényével 1964-ben, majd Kovács András (aki két nappal ezelőtt távozott közülünk, Isten nyugosztalja!) ugyanilyen című filmjével 1966-ban, a megbékélés gesztusának viszonzása elmaradt. Egy történész vegyes bizottság 2011-ben megkezdte ugyan a munkát, de a politikai szándék a múlt lezárására még váratott magára.
A Nikolić elnök úrral kötött budapesti elvi megállapodás után 2013-ban született meg a szerb parlament döntése, amely elítélte a II. világháború végén elkövetett atrocitásokat. Mindez előfeltétele volt annak, hogy a magyar köztársasági elnök részéről a szerb parlamentben 2013. júniusában elhangozzanak a következő mondatok: „A szabad és demokratikus Magyarország elítéli azokat, akik a II. világháború szenvedéseit fokozva, magyarként vétettek ártatlan szerb emberek ellen. Magyarország köztársasági elnökeként bocsánatot kérek azokért a bűnökért, amelyeket a II. világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen.
