Kétszer ötéves ciklusát követően, május 9-én távozik posztjáról Áder János köztársasági elnök, aki ebből az alkalomból terjedelmes interjút adott a Magyar Nemzetnek. Az államfő nyugodt szívvel hagyja el a Sándor-palotát, hiszen úgy véli, főbb vállalását, vagyis a magyar érdekek és értékek képviseletét teljesítette. Az ellenzék részéről őt ért folyamatos támadásokkal összefüggésben kijelentette, a gyalázkodás mindenkinek rosszul esik, de egy politikusnak csak arra kell figyelnie, hogy az a döntés, amit meghozott, emberileg, erkölcsileg és jogilag helyes-e. Az interjúból kiderül az is, hogy a köztársasági elnök, az igazságügyi miniszter előterjesztésére, tíz esztendő alatt hány elítéltnek adott kegyelmet. Áder János beszélt továbbá a háborúról, a járványról, a szentatyával folytatott megbeszéléseiről, élete egyik legnehezebb beszédéről és az afganisztáni magyar misszió tagjainak főzött halászléről. Az államfő kitért továbbá arra, hogy mandátuma lejárta után aktív nyugdíjasként miként képzeli el a jövőjét.
– Az emberiség történetét folyamatosan éhínségek, járványok és háborúk kísérték. Köztársasági elnöksége alatt ezek közül mindjárt két csapás is sújtotta hazánkat. Először a koronavírus, most pedig a háború. Fel lehet egyáltalán ilyen élethelyzetekre készülni?
– A járvány kitörése mindenki számára váratlan volt, bár a tudósok már figyelmeztettek arra, hogy az az életforma, amelyet kialakítottunk, az a túlfogyasztás, ami jellemzi az emberiség egy részét, az a mód, ahogy gyarmatosítjuk természeti környezetünket, újabb járványokhoz vezethet. Az úgynevezett patogének életterét egyre szűkebbre húzzuk, ami aztán a házi-, valamint a vadállatokon keresztül újabb fertőzésekhez vezethet. Sokan azt mondják, hogy ez a mostani pandémia csak a bevezető ahhoz képest, ami ránk vár a következő évtizedekben, ha nem változtatunk az életformánkon. Nagyon remélem, hogy tévednek. Visszatérve a mostani járványra, a koronavírusra nem lehetett felkészülni.
Az első sokk éppen azért volt jelentős, mert nem voltak meg a védekezéshez szükséges eszközök.
Emlékezzünk vissza! Nem volt elég maszk, nem voltak lélegeztetőgépek. Jó ideig eltartott, amíg a védőoltásokhoz szükséges vakcinákat kifejlesztették. Ha megnézzük, hogy az első hullám idején hány ember betegedett meg naponta, és az milyen súlyos korlátozásokhoz vezetett, majd összehasonlítjuk például a mai nappal, akkor azt látjuk, hogy most sokkal több a napi megbetegedés, mint akkor, ma mégis gyakorlatilag korlátozások nélkül élhetünk. Részben – lelkileg is – alkalmazkodtunk a vírushoz, részben az oltások és az átfertőződés következtében védettebbé is váltunk.
– A pandémia hatásai azonban még sokáig velünk maradnak. Említhetnénk itt a poszt-Covidot és a gazdasági visszaesést is.
– Valóban, szinte mindenki családjában van olyan, aki mind a mai napig küzd a vírus utóhatásaival, és számos elemzést olvashatunk arról, hogy a magyar, az európai és a világgazdaság folyamatait milyen károsan befolyásolta a járvány. Ráadásul, amikor már a kilábalás jeleit érzékelhettük – hiszen Magyarország is bizakodásra okot adó gazdasági eredményeket produkált –, elindult az orosz invázió, kitört a háború.
– Hogyan szerzett tudomást a háború kitöréséről, és mi az álláspontja a történtekről?
– Kaptam egy telefonhívást, de az internet korában ez már nem igazán számít, hiszen mindenki egyszerre értesül mindenről, vagyis az állami vezetők szinte ugyanakkor szereztek tudomást a háborúról, mint bárki más. Minden háború borzalmakkal, sok szenvedéssel jár, menekültek milliói hagyták el Ukrajnát, nagy részük vélhetően hosszabb ideig távol marad majd a szülőföldjétől.
Hazánk álláspontja a kezdetektől világos: ami történik, azt agressziónak tekintjük, a szövetségesi – vagyis uniós, illetve NATO-s – kötelezettségeinket pedig minden tekintetben teljesítjük. Az ettől eltérő híresztelések nem felelnek meg a valóságnak.
Nekünk szomszédos országként, amelynek jelentős számú kisebbsége él a háború sújtotta területeken, az az érdekünk, hogy minél előbb legalább tűzszünetben megállapodjanak a hadban álló felek.
Ezt nekünk minden diplomáciai eszközzel segítenünk kell. Persze látjuk a magyar diplomácia mozgásterét, ahogyan azt is, hogy az Egyesült Államok, a nagy európai uniós tagországok, Németország, Franciaország és Lengyelország nélkül tartós békét teremteni nem lehet.
– A politika frontvonalában eltöltött évtizedek után önnek folyamatosan az ellenzéki provokációval szembenézve kellett bizonyítania, hogy az állami irányítás legfelső szintjén valóban minden magyart képvisel. A baloldal viselkedése ebben a helyzetben igen egyszerű volt, ha nem azt teszi, amit az ellenzéki pártok próbálnak diktálni, akkor nem lehet más, csak kormánybérenc. Tíz év hosszú idő, hogyan élte meg ezt a helyzetet?
– Minden szakmának, így a politikusinak is megvannak a maga nehézségei. Sokszor az ember úgy érzi, hogy olyankor is kritikával illetik a munkáját, amikor a legjobb tudása szerint, az alkotmányos szabályoknak megfelelően jár el. Ha ezt valaki nem szokja meg, akkor valószínűleg elmenekül erről a pályáról. A gyalázkodás, a méltatlan támadás mindenkinek rosszulesik. De egy politikusnak csak arra kell figyelnie, hogy az a döntés, amit meghozott, emberileg, erkölcsileg és jogilag helyese. 2012-ben, megválasztásomkor az Országgyűlésben elmondott beszédemben hangsúlyos elem volt, hogy a magyar érdekek és értékek képviseletére vállalkozom. Visszatekintve az elmúlt tíz esztendőre, a magam és kollégáim nevében is nyugodt szívvel mondhatom, hogy ezt a vállalást teljesítettük.
