A nemzeti ünnep alkalmából Áder János a budapesti Hegyvidék ünnepségén mondott beszédet, majd megkoszorúzta a XII. kerületi Gesztenyéskertben található 56-os emlékművet.
Kép: MTI/Soós Lajos
2023. október 23.
Az alábbiakban a beszédet teljes egészében közöljük:
Nem messze innen, a Győri úton, a Testnevelési Egyetem egyik épületének falán van egy emléktábla. Rajta felirat:
„1956. október 23-án innen indult a testnevelési főiskolások népes csoportja a Gellérthegyen keresztül a Műszaki Egyetemre, hogy csatlakozzon a forradalmi egyetemi ifjúság megmozdulásához.”
Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Ünneplők!
Fiatalok együtt.
Beszélgetnek, vitatkoznak.
Hangjuk csupa tiltakozás, elégedetlenség, követelés.
Mi sem természetesebb egy csapat huszonéves esetében.
Aztán felkerekednek, hogy a többiekkel találkozzanak.
Eddig a pontig ez történhetett volna bármikor, bárhol, a bolygó bármely pontján.
De vajon mi kellett ahhoz, hogy az utókor emléktáblára érdemesnek találjon egy Gellért-hegyi sétát?
Miért lett mindez történelem? Miért?
Mert Magyarországon történt, a huszadik század derekán, a kommunista diktatúra nyolcadik évében.
Amikor az utcán összeverődni, gyülekezni legkevésbé sem volt természetes: inkább gyanús, sokszor veszélyes.
Egy ilyen összejövetelt nem lehetett megszervezni egy „közösségi oldalon”, csak valódi közösségként.
Tanteremről tanteremre, kollégiumi szobától kollégiumi szobáig.
Azok a hallgatók, ott, a Győri úton megelégelték, hogy hallgassanak.
Hiányolták a szabadságot, ezért gyülekeztek és ezért keltek útra.
Ők a háború gyermekei voltak, és az ötvenes évek Magyarországán értek fiatal felnőtté.
Egy olyan világban, amely a látszatra épült.
Egy olyan országban, ahol zsarnokság volt.
Zsarnokság volt:
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
a búcsúcsókban,
a hirtelen puhábban szorított kézfogásban,
a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
tányérban és pohárban,
orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban.
Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versének minden mondata – amiből most néhány sort kiragadtam – egy ostorcsapás.
Az utolsó két sor is:
„Ő mondja meg ki voltál,
Porod is neki szolgál.”
Akkor egy ország állt véres emberkísérlet alatt.
A kommunista kísérlet arról szólt, hogy egy társadalomból ki lehet-e irtani a szabadság szeretetét?
A kísérlet a fiatalokból váltotta ki a legnagyobb ellenállást.
Mert lehet, hogy van valakinek iskolája, munkája, otthona.
Lehet, hogy még jól is lakik.
Lehet, hogy nem fázik.
Mehet moziba – igaz, hogy csak a szovjet embertípust éltető filmeket nézhet.
Olvashat könyvet, de sosem utazhat el arra a tájra, amiről olvasott.
Választhat – igaz, csak egyetlen jelölt a kínálat.
Lehet értékes egyéniség, de nem léphet ki a tömegmozgalomból.
A testnevelési főiskolások is ezt érezték.
Néhány nappal korábban Szegeden, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének alakuló ülésén egy orvostanhallgató így fogalmazott:
„Elfojtották azt a lelkes hangot, amely az ifjúság örökké optimista, tenni vágyó, gyönyörű eszméit hirdette volna.
Bilincseket raktak kezünkre, befogták a szánkat, más jelszavakat hangoztattak velünk, és a gyűlöletet szították közöttünk.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A szabadság különös jószág.
Jelenléte, megléte természetes, de hiánya fojtogató.
A zsarnokság lassan lopakodott be az életünkbe.
A családba, a barátok közé, munkahelyre, iskolába, médiába, kultúrába, tudományba.
Mindenhova.
Aztán tiltás, megfélemlítés, cenzúra, vagyonelkobzás, koncepciós perek, kitelepítés, börtön lett belőle.
1956 októberében a magyar embereket a szabadság hiánya vitte az utcára.
Átmentek a Gellért-hegyen, elmentek a végsőkig.
És megtapasztalták: nincsenek egyedül.
1956 őszén a magyar egyetemisták felvonultak.
A gyári munkások követeltek, a tüntetők farkasszemet néztek az ávósokkal, a felkelők harcoltak.
Akkor sokan úgy érezték, nincs vesztenivalójuk.
Jobban féltek attól, hogy hazugságban éljenek, mint attól, hogy az igazság súlya alatt megroppan a jövőjük.
1956 októberében a magyarok kimondták:
Hogy az egyetem többet foglalkozik ideológiával, mint a tudás gyarapításával.
Hogy a norma teljesíthetetlen.
Hogy az üres padlást már nem lehet többször lesöpörni.
Hogy az újságban hazugságot írnak, hogy a személyi kultusz ártalmas, hogy a szovjet csapatok jelenléte nemkívánatos, a szabad választás annál inkább.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Pilinszky János írja, hogy
„A gonoszság »mennyiségi« támadásával szemben a jóság valami csodálatos »minőségként« jelentkezik a történelemben.”
Ezért lehet a diktatúrák sikeres ellenfele
egy törékeny medika,
egy kiskorú ellenálló,
egy kokárdás színész,
egy elszánt egyetemista,
egy börtönből szabadult pap,
egy edző,
vagy a munkásgyűlésen felszólaló, szókimondó szerszámgéplakatos.
A parittyával sem bíró Dávidok győzni tudtak a tankokkal felvonuló Góliát felett.
Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, mi történt november 4-e után.
A Győri úti gyülekezőpont egyike volt annak a számtalan budapesti helyszínnek, ahonnan 1956 forradalmi napjaiban magyar emberek kicsiny csoportjai a „minőséggel” a tarsolyukban, néhány igaz szóval, határozott lépéssel, jogos követeléssel indultak útnak.
Olykor a mártíromságba.
Hegedűs István magyar bajnok öttusázót, a TF egykori tanárát – aki védeni próbálta növendékeit, amikor tüzet nyitottak rájuk egy ávós teherautó platójáról – az Izabella utcánál érte halálos lövés.
A Hegyvidéknek, a Budakeszi útnak, a Maros utcának, a Déli pályaudvar környékének, a Széna térnek ma sem csak házai és üzletei, rendelői és iskolái, fái és padjai, lakói és átutazó vendégei vannak.
Hanem emlékei, áldozatai és hősei is.
Akik a sortüzekben találatot kaptak, a harcokban elestek vagy a megtorlás idején kivégezték őket.
Bán Róbert, Borgula András, Czimmer Tibor,
Csóka Attila, Dienes István, Jilek Pál,
Kara Károly, Kokics Béla, Pópa József,
Rusznyák László, Szabó János, Takátsy György.
És mind, a többiek.
A környéken, a kerületben élők, itt harcolók, innen elhurcoltak.
Fiatalok és idősek, nemzetőrök és csöndben reménykedő polgárok.
Ha jártunkban-keltünkben a nevüket meglátjuk egy-egy emléktáblán, álljunk meg egy pillanatra!
Engedjük, hogy egy kicsit égessenek a betűk!
Ma már sokszor nem gondolunk a szabadságért fizetett súlyos áldozatra!
Ma a szabadság olyan természetes, mint ahogy levegőt veszünk.
Ma ott gyülekezhetek, ahol akarok,
azt mondhatom, amit jónak gondolok,
olyan könyvet olvashatok,
olyan filmet, színházi előadást, kiállítást nézhetek meg,
olyan tévécsatornára kapcsolhatok, olyan rádiót hallgathatok,
amilyet akarok.
Szabadon választhatok iskolát, egyetemet,
engedély nélkül mehetek külföldre,
politikai véleményemet nem kell véka alá rejtenem,
szabadon választhatom meg közügyeim intézőit.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az Alkotás, meg a Győri úton manapság is gyakorta gyülekeznek fiatal egyetemisták.
Megosztják egymással a híreket, zenéiket, örömeiket, bosszúságaikat.
Órára készülnek, edzésre mennek, vizsgára és egymásra várnak.
Remélnek és küzdenek.
A jövőjüket formáló döntéseket hoznak.
Szabadon.
S mire érett felnőtté válnak, megértik majd Deák Ferenc gondolatát:
„…csak a szabadság képes tiszta és állandó boldogságot nyújtani.”