Sára Sándorról mesélték, hogy ha egy fiatal fotós elvitte hozzá véleményezni egyik fényképét, egy darabig csak nézte-nézte a művet. Aztán elővett egy ollót, és itt-ott elkezdte körbevágni. Majd miután készen lett, megkérdezte a döbbent alkotót: Hiányzik-e most a képről valami fontos? „Nem” – jött ilyenkor a kissé bizonytalan válasz. Sára Sándor pedig levonta a tanulságot: „Hát akkor, csak a fontosat kell megörökíteni.”
Mélyen Tisztelt Dalma Asszony!
Tisztelt Megemlékezők!
Mádl Ferenc tudta, mi a fontos, mi a lényeges. Hol a hangsúly, minek kell a középpontba kerülnie.
Az ő válasza: legelőször is talpig embernek lenni. Egyenesnek, hitelesnek. Csak így lesz belőle jó diák, jó tanár, jó jogász, hiteles tudós, hiteles miniszter vagy éppen jó és hiteles köztársasági elnök.
Mádl Ferenc tudta, hogy a látszatnál fontosabb az igazság. Hogy az embert csak a tettei igazolják. Mindenek előtt a morális tartás. És egyáltalán nem kell megfelelni a gyorsan változó közízlésnek.
Szent Pál Timóteushoz írt második levelében olvashatjuk: Hirdesd az evangéliumot, érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan.
Mádl Ferenc alkalmas és alkalmatlan időben is ugyanaz maradt, aki mindig is volt. Művelt polgár, megbecsült tanár, szilárd jellem. Akkor is, amikor a jog nem az embert és a közösséget védelmezte, hanem egy velejéig romlott, igazságtalan rendszert. És később is, amikor meg kellett küzdeni a nagy átalakulás keserveivel, és újrateremteni a jogbiztonságot.
És akkor is, amikor vállalni kellett a nyilvánvaló vereséget. Mert ez akkor fontosabb volt, mint a kívülállás kényelmét választani. Az egyetemi tudósi munkára hivatkozva könnyebb lett volna a köz szolgálatát elhárítania, mint elfogadni, vállalni azt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„A közjót csak a bölcsek, a nagyok és a jó lelkek tartják sikernek” – írta a jogász-politikus Eötvös Károly.
Mádl Ferencnek a tudományos pálya minden sikert, minden személyes jót megadott, amit alkotó ember csak kívánhat magának. Neki nem volt szüksége arra, nem neki volt szüksége arra, hogy politikusnak álljon, hogy vállalja a közélet gyakran durva nyilvánosságát is.
Mádl Ferenc bölcs ember volt. Jó és nemes lélek. A legnagyobbak közül való. Aki ugyanúgy tudta szolgálni a közjót, mint a reformkor vagy a kiegyezést követő időszak legnagyobbjai. Ezért vállalta, amire mások alkalmasnak gondolták. Köztársasági elnökként ő lett a nemzet lelkiismerete.
Mindig büszkén mesélt arról, hogy mit kapott a családjától. És csak nagyon szerényen szólt arról, amit önmaga tett hozzá. A jellem szilárdságát, az életszervező elveket nem csak örökli az ember. Hivatástudatot, emberszeretetet, jóakaratot Mádl Ferenc is maga gyűjtött hozzá. Így lett a kétkezi munka erejét ismerő, falun született emberként a tudományban világpolgár. Magyarként európai. Erős közösségben szabad ember. A törvényben az erkölcsöt érvényre juttató jogász. Politikusként is a lényeghez hű tudós. Elnökként is udvarias, figyelmes ember.
21 esztendővel ezelőtt, amikor köztársasági elnök lett, beiktatási beszédében olyan – látszólag egyszerű – dolgokat kívánt a magyaroknak, mint mosoly, nagyobb és jobb kenyér, könnyű álom. És hogy mindezt együtt érhessük el, arra biztatott mindannyiunkat, hogy ne hagyjuk el „a józan ítélőképességünket”. Hogy „derűvel és megértő bizalommal forduljunk egymáshoz”. Hogy olyanok legyünk, „akik maguk is művelik a csodát: nem nagy csodákat, kicsiket maguk körül”.
Mádl Ferencből elnökké avatása emelkedett pillanataiban is az örök tanárember szólt hozzánk. Meg akarta mutatni, hogy van remény. Hogy minden új nemzedék joggal bízik a saját erejében. Hogy csodát tenni nem is olyan lehetetlen.
Mert ha magunkon segítünk, Isten is megsegít minket.
Példázata arra, hogy a bizalom képes önmagát megsokszorozni, azon a 21 évvel ezelőtti, augusztusi napon így szólt: „…ha két embernek külön-külön van 100-100 forintja, és azt kicseréli, akkor mindkettőnek lesz 100-100 forintja; de ha két embernek van egy-egy gondolata, és azt cseréli ki, akkor mindkettőnek két gondolata lesz”.
Tisztelt Megemlékezők!
Az emberek szeretetét és megbecsülését kivívni és azt megtartani talán mindennél nehezebb. Mádl Ferenc magáénak tudhatta egy ország nagyrabecsülését. Sosem vágyott a látványos sikerekkel elérhető halhatatlanságra. Mádl Ferenc nem az örökkévalóságnak, hanem az örökkévalónak dolgozott. Ezért az ő értékrendjében tökéletes rend volt. Pontosan tudta, csak sziklára érdemes építeni. Ezzel az erkölcsi szilárdsággal, ezzel a hivalkodástól mentes helytállással vívta ki az emberek szeretetét, tiszteletét.
Sütő András egy helyen írja: „A történelem, bármennyire is a tömegek műve, – mégis – egy-egy kiemelkedő személyiség karján sétál be az emlékezet házába.” Éppen ilyen kiemelkedő személyiség volt Mádl Ferenc.
Tíz éve már, hogy nélkülözzük megtisztelő jelenlétét. De szeretett személyének örök helye van emlékezetünk házában.