Tisztelt Tudományos Világfórum!
Idén épp száz esztendeje, hogy elhunyt Eötvös Loránd, a kiváló fizikus. Nemcsak nagyszerű tudós volt, hanem elsőrangú vezető is, a Magyar Tudományos Akadémia legendás elnöke.
Amikor 130 esztendővel ezelőtt, 1889-ben az Akadémia elnöke lett, első felszólalásában arról beszélt, hogy a tudomány közös építmény. A következőt mondta: „Nem különböző tudományokban dolgoznak a nemzetek; egy az épület, melynek építésén mindannyian közreműködnek. (…) Amit az egyik kezd, a másik folytatja, s végül az eredményt magáénak mondhatja mindaz, aki annak létesítésén közreműködött.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ami 130 esztendővel ezelőtt igaz volt, ma hatványozottan az. A tudomány egyesek által fejlődik és gazdagodik, de sohasem egyeseké. A tudományban a legkülönfélébb nemzetek kutatói ugyanannak az igazságnak a megismerésén, megértésén dolgoznak.
Amit Eötvös „közös építménynek” nevezett, 130 esztendővel ezelőtt jószerivel a tudomány távoli fellegvárát, ha úgy tetszik, elefántcsonttornyát jelentette. Az igazság építménye csak keveseknek mutatta meg titkait. 130 esztendeje a társadalom és a tudomány művelői még jóval távolabb álltak egymástól. Kevesebben voltak, akik érdeklődőként (érdeklődő laikusként) rácsodálkoztak a tudomány eredményeire.
Bár a tudományos eredmények jelentősége, életünket befolyásoló képessége akkor sem volt kisebb. De a laborokban, műhelyekben, kutatószobákban zajló munkát a közvélemény kevéssé ismerte – és még kevésbé tudott kapcsolatot teremteni annak zárt világával.
A 21. századra nemcsak eredményből, hanem fogékony emberből is sokkal több lett. A kutatók régen jobbára egymásnak és önmaguknak tették fel azokat a kérdéseket, amelyek nélkül nincs tudományos haladás. A mai kor embere azonban olyan oktatást, olyan eszközöket és nyilvánosságot kapott, amivel érzékenyebbé, kíváncsibbá és számonkérőbbé vált. Kérdez és válaszokat vár.
A World Science Forum hivatása a kezdetek óta, hogy szót értsen a társadalommal, a nyilvánossággal, a döntéshozókkal. Ebben különbözik a szokványos szakmai tanácskozásoktól.
„Aren’t we wasting time?” – szól az idei tanácskozás egyik tematikus, a tudomány kortárs feladatait firtató beszélgetésének címe, jókora kérdőjellel a végén.
Ez a kérdés ma már nem csupán egyetlen tudományterületnek szól. A mi érintettségünk egyszerre gazdaságtudományi, társadalomtudományi, biológiai, környezetvédelmi, orvosi, agrártudományi, népesedéstudományi vagy vízügyi természetű.
Napjainkban már egyetlen ilyen tanácskozásról sem hiányoznak a teremtésvédelem, a fenntarthatóság, klímaváltozás, vagy épp a vízválság témakörei. Különösen, ha a tudomány felelőssége, etikája áll az eszmecsere középpontjában.
Egy ilyen fórumon indokoltak csak igazán aggódó kérdéseink. Néhány azok közül, amelyek – remélem – a vitában résztvevőket is foglalkoztatják.
1. A közgazdaságtudomány meghallja-e William Nordhaus Nobel-díjas tudós figyelmeztetését, aki azt mondta, hogy ha az „úgynevezett” externáliákat nem számítjuk be a gazdasági tevékenységünkbe, azért társadalmi szinten fogunk nagyon magas árat fizetni?
2. A tudomány segít-e a világ csillapíthatatlan energiaéhségét enyhíteni azzal, hogy megoldja a hosszú távú, környezetbarát, költséghatékony energiatárolás problémáját?
3. Milyen válaszai lesznek az orvostudománynak a már elfeledettnek hitt régi betegségek felbukkanására? És az újakra?
4. Mikor tud az agrártudomány választ adni az egyre nagyobb területeket érintő talajromlás problémájára? És mennyi idő alatt tudunk szárazságtűrő – a világ különböző pontjain termeszthető – növényeket nemesíteni?
5. A víztudomány segít-e nekünk abban, hogy az egyre kevesebb egy főre eső vizet jobban tudjuk hasznosítani?
6. A népességtudomány ad-e választ az egyre nyomasztóbb demográfiai kihívásra?
Egy mondatba sűrítve:
– hol vannak a fejlődés határai?
– hol vannak civilizációnk határai?
– a letűnt civilizációk történetéből tudunk-e tanulni?
Kérdések, amelyek a kutatók számára stratégiáról, módszerről, technológiáról, innovációról, mérésről és bizonyításról, nekünk mindannyiunknak azonban életről és halálról szólnak. Tegyünk hát érte, hogy a tudomány „építménye”, amelyről Eötvös Loránd is beszélt, ne csak az emberi teljesítmény csodálatra méltó műemléke, hanem közös menedékünk legyen.
Inspiráló vitákat, tabukat döntögető kérdéseket, eredményes tanácskozást kívánok az idei World Science Forum minden résztvevőjének!