Tisztelt Elnök Urak,
Hölgyeim és Uraim,
kedves Barátaim!
A magyar nemzet elbukott szabadságharcai: Rákóczi küzdelme 1703 és 1711 között, az 1848. március 15-i polgári forradalmat követő másfél éves háború – amit a Habsburg Birodalom csak orosz segítséggel tudott megnyerni –, vagy az 1956-os – az egész világot ámulatba ejtő és megrendítő – forradalom egyik fő – mélyen a társadalmi tudatba épülő – tapasztalata volt, hogy egyedül vagyunk, nincsenek szövetségeseink.
Ezért, amikor 1997-ben népszavazást tartottunk a NATO-tagságról, és amikor Magyarország lakosságát a történelem során először kérdezték meg arról, hogy csatlakozzunk-e egy védelmi szövetséghez, a népszavazás résztvevőinek 85%-a voksolt igennel.
Az emberek megértették, hogy a sorstól olyan esélyt kaptunk, amelyet elmulasztani súlyos hiba lett volna. A csatlakozás egyszerre volt stratégiai, politikai, katonai és erkölcsi döntés, egyben történelmi elégtétel a Jaltát követő keserves évtizedekért, és elismerés a vasfüggöny átszakításáért.
Kiérdemeltük, hogy a transzatlanti szövetséghez tartozhassunk. A NATO-tagságot mi akartuk. Ma is ragaszkodunk hozzá.
Csatlakozásunk óta húsz év telt el. Eseményekben gazdag, olykor túlságosan is gazdag időszak volt ez. Ezalatt „új” tagokból „rendes” tagokká váltunk, és sokak számára ma már mi testesítjük meg a NATO-t.
Mostanra bebizonyítottuk, hogy nem csupán haszonélvezői vagyunk a Szövetségnek, hanem forrásai, építői is. Megtanultuk, hogy a biztonság megőrzése nem passzív tevékenység, és egy szövetség célja nem a szemlélődés, hanem a cselekvés. Megtanultuk, hogy a közös ügyekért olykor a világ túlsó oldalán kell síkra szállnunk.
Katonáink a sivatagokban és Ázsia kopár hegyei között ugyanúgy tisztességgel helytálltak, mint a Balkánon vagy a Baltikum légterében. 20 év alatt megtanultuk, hogy a biztonságnak ára van.
Néhány hete Bécsben jártam, és az ottani orvostudományi egyetem egyik épületén láttam egy elgondolkodtató feliratot:
„Ha azt hiszi, hogy a kutatások drágák, gondoljon arra, hogy a betegség mennyibe kerül”.
Így vagyunk a védelmi kiadásokkal is. Ezért teszünk lépéseket a magyar haderő megújítására, a honvédség ütőképességének fokozására.
Az elmúlt húsz év tapasztalata az is, hogy egy védelmi szövetségben az egyik legfontosabb az egység. Lehet, hogy a tagországok eltérően ítélik meg a fenyegetettségüket, kinek-kinek megvan a saját kockázati rangsora, de tiszteletben tartjuk egymás érzékenységét.
„Barátaink aggodalmai a mi aggodalmaink is” – mondta egyszer Kiska elnök úr, és ezt magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni.
Az elmúlt két évtized bebizonyította, hogy Winston Churchill fején találta a szöget, amikor a második világháború idején, a folyamatos egyeztetésekbe belefáradva a következőket mondta: „Nehéz dolog szövetségesekkel együtt küzdeni, de még ennél is rosszabb lenne szövetségesek nélkül küzdeni.”
Végezetül hadd köszönjem meg Zeman elnök úrnak, hogy csatlakozásunk évfordulóját a Visegrádi Négyek körében, itt, a prágai Várban köszönthetjük. Ez a hely nemcsak építészeti értelemben különleges, hanem politikai szempontból is: a nemzeteinket összefűző kötődések, a sajátos közép-európai identitás, a közös hagyományok jelképe.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha a V4-eket két szóval szeretnénk jellemezni, ez a két szó az együttműködés és a szolidaritás lenne. Ha pedig egy találó idézettel írnánk le formációnkat, akkor Kennedy elnök szavait kellene kölcsönözni, aki a szomszédos Kanadáról mondta a következőket: „A földrajz szomszédokká tett minket, a történelem barátokká, a gazdaság partnerekké, a szükség pedig szövetségesekké.”
Hölgyeim és Uraim,
kedves Barátaim!
Két évtizeddel ezelőtti döntésünk helyesnek bizonyult: az elmúlt húsz évben békében és biztonságban élhettünk. Jó tudni, hogy végre nem vagyunk egyedül, hogy vannak szövetségeseink.
Őszintén kívánom, hogy a NATO-csatlakozás következő kerek évfordulóit utódaink is ilyen jóleső elégedettséggel ünnepelhessék majd meg. Ígérem, hogy rajtunk, magyarokon bizonyosan nem fog múlni. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.