„Megmondtam az igazat.
Nekem nincs időm mást mondani.”
Tisztelt Gyászoló Család, Gyászoló Gyülekezet!
„Megmondtam az igazat.
Nekem nincs időm mást mondani” – halljuk Kallós Istvántól, a Nincs idő című filmben.
Az ember hajlamos önhitt gőggel azt gondolni, hogy az ideje végtelen. Hogy van idő a feladatait halogatni. A kibéküléseket, a bocsánatkéréseket a távoli jövőbe halasztani. A tehetséget jobb időkre tartogatni. A munkát majd később befejezni.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy még később is lesz elég ideje az igazságot kimondani, értéket menteni, szabadságot teremteni, az embert megőrizni.
Akitől ma búcsúzunk, sohasem késlekedett. A tisztességet, az igazmondást mindennél többre becsülte.
Akitől ma búcsúzunk – ha az igaz szót meglopták –, nyomába eredt a tolvajoknak. Ha a tisztesség elveszni látszott a hazugságok tengerében – akár 10.000 nap áldozatával is felkutatta azt.
Kósa Ferenc tudta: az élet egy „sóhajtásnyi idő”. Tudta, ebbe a sóhajtásba bele kell férjen a valósággal való szembenézés, emberségünk, sorsunk kiteljesítésének hatalmas, egyénre szabott vállalkozása.
Már fiatalon látta maga körül a szegénységében is csodálatra méltó paraszti életet, szülei „pentaton lelkületű” nemzedékét. És magán érezte a magyarok sűrű, „megégett, agyonfagyott és tarkón lőtt” történelmét. A múltat, amely szerinte „legalább annyi cselekvőerőt halmozott fel bennünk, mint amennyi kiszolgálatottság-érzetet”.
18 évesen jegyezte le személyes életcélját: „megőrizni az embert”, „szabaddá tenni másokat”.
Első hitvallásához egy életen át hű maradt. Pedig pályafutása rögtön első filmjének betiltásával kezdődött. Még az is kérdés volt, lehet-e diplomája valaha.
A következő években – József Attila sorsát idézve – gyakran gondolt a szárszói sínekre, hogy véget lehetne vetni az alkotómunkát felőrlő megaláztatásnak. Vagy hogy egy másik országban szabadabb lehetne.
Kósa Ferenc azonban itthon maradt. Itthon maradt és alkotott. Pedig volt 15 esztendő, amit a cenzúra által lepecsételt dobozokban töltöttek játék- és dokumentumfilmjei. Ő mégsem adta fel.
Az idő őt igazolta. Küldetés című filmjét hat hét alatt egymillió magyar nézte meg a mozikban. Ez további munkára ösztönző elégtételt jelentett még akkor is, ha ezt követően a filmet csak zártkörű vetítésen láthatta a közönség.
Amikor rátalált az alkotótársakra, akik egymásnak adtak ihletet, velük rátalált arra a párbeszédes, közösségi munkamódra is, amelyből a legszebb képeket, a legtisztább emberi hangot remélte.
„…vitatkozva, viaskodva, de folytatjuk egymás gondolatait” – nyilatkozta már az első nagyjátékfilm, a Tízezer nap forgatása idején.
És örökre ez maradt az ideálja: olyan világban élni, ahol az ellenvéleménynek helye, építő szerepe van. Ahol az érvek tisztességgel megütközhetnek. Ahol a súlyos kritikának és egyet nem értésnek is emberi hangja s nem állati üvöltése van. Ahol létezik közös emberi, közös művészi cél – és igen, ahol lennie kell közös nemzeti célnak is.
Filmjeiben ezért kereste mindig az igazságot. Ezért mondta el minden lehetséges fórumon, mennyire fáj neki az egyre aljasuló közbeszéd, a kölcsönös tisztelet hiánya. Ezért a kérlelhetetlen igazságszeretetért tiszteltük, becsültük oly sokan.
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Alig múlt két esztendeje, hogy a költőbarát és alkotótárs Csoóri Sándor ravatalánál hallhattuk tőle: „…a mi végső búcsúzásunkhoz inkább illene a hangtalan zokogás, a vigasztaló zene, a fájdalmas harangzúgás, vagy a mélységesen mély csönd”.
Kósa Ferenc búcsúztatásához azonban nagyon is illenek a szavak. A szavak, amiket mindig oly nagy gondossággal álmodott és formált mozgóképre. A fájdalmas és a vigasztaló szavak. Talán leginkább az a pár szó, amit a Tízezer nap hőse mond: „Mindenki gondját a magaménak érzem.”
És Kósa Ferenc végső búcsúztatásához illenek a szavakkal összenőtt, időnként szívszorító, időnként vigasztaló képek is. Jelenetek és fényképek.
Nemcsak a csontot törő szenvedés, a fájdalmas veszteség, hanem az élni tudás, az élni akarás képei. Fák a folyóparton. Káposztát gyaluló asszonyok. A friss kenyér ropogós héja. József Attila és Bartók Béla arca a falon. A hószakadás mindent eltakaró fagyos tisztasága. Újszülött síró gyermek, újjászületett könnyeivel küszködő apa. Gémeskút és gabonasiló. Magyar puszta és hófödte japán hegyek. Fehérre meszelt parasztház és a nagyváros apokaliptikus fényei.
Tisztelt Gyászoló Közösség!
1956-ban Kósa Ferenc a következő sorokat vetette papírra: „Őrizd az embert magadban, hogy jogod legyen a szóhoz, hogy súlya lehessen szavaidnak, hogy méltó maradj a munkádhoz, mert a mű, amit alkotsz, mindig kifejez téged!
Őrizd az embert, mert hitvallásod nem más, mint elkötelezettség, nem kevesebb, mint szabaddá tenni másokat.
Őrizd az embert, ha lehet életeddel, ha lehet munkáddal, ha nem lehet, haláloddal!
Őrizd az embert!
A szabadság rendjét soha, egyetlen pillanatra se téveszd össze a rend szabadságával!
Őrizd a szabadságot, mert csak addig vagy ember, amíg szabad akarsz lenni. S ha reggel újra látod, amint felelősségük elől hátuk mögé bújnak az emberek, a szemed se rebbenjen!
Végezd a dolgod.
Gondolj a Napra! Ő se szól, csak fölkel és járja a maga útját!”
Így szól Kósa Ferenc hitvallása.
Köszönet érte! Nyugodjék békében!