Miniszterelnök Úr,
Házelnök Úr,
tisztelt Kitüntetettek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1849-ben, amikor március 15-e először lehetett volna több egy átlagos naptári napnál, csak keveseknek volt ideje az ünneplésre. Az első évfordulón Magyarország törvénnyel szentesített jogaiért vívott honvédő háborút.
Kossuth Lajos a nevezetes napon épp Cibakházára tartott, hogy az ott gyülekező fővezérekkel tanácskozzon. Törökszentmiklósnál járva így írt feleségének: „Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom…”
Mit ünneplünk március 15-én?
Nekünk, akiknek a lelkébe, a hagyományaiba mélyen beleivódott ennek a napnak a kokárdás, nemzeti dalos, 12 pontos emlékezete, már-már szentségtörésnek tűnhet ez a kérdés.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A szabad, modern, polgári Magyarországnak nem adatott meg, hogy jó szívvel megünnepelje saját első születésnapját. Egy esztendővel az események után ez és az érdemek kimondása nem tartozott a sürgető feladatok közé. A korábbi főszereplők nem sokat gondolhattak az évfordulóra.
Petőfi, Vasvári, Irinyi, Jókai, Táncsics, Irányi… Egy évvel a forradalom után március 15-én, ezen a napon is azt tette, amit máskor: a haza ügyét szolgálta. Aki a szabadság kivívásában egyként forradalmár volt – a szabadság megőrzésében honvéd, hírlapíró, titkár, képviselő, követ, fogalmazó vagy futár.
Csak a haza szolgálata számított.
A küzdelem a tavaszi hadjáratban döntetlenre állt. Sokak helytállásának volt köszönhető, hogy az új márciussal kezdődő tavasz minden korábbinál nagyobb esélyt adott a győzelemre.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1848–49-ből leginkább az egymás nyomában járó események sodrása maradt meg bennünk. Amire emlékezünk, olykor csak a mélységes változás felszínrajza. Pedig a honvédők csatatéri áldozata mögött egy új haza megalkotásának hősiessége munkált. 170 esztendeje – a „lármából”, ahogy Kossuth fogalmazott – a magyarok igazságot kereső, szabadságban reménykedő hangja hallatszott fel az égre.
Az a nap világossá tette: a magyarok nem akarják kiengedni kezükből a saját sorsuk feletti döntés jogát. Ragaszkodnak szabadságjogaikhoz, a nemzeti függetlenséghez, a haladás szelleméhez. És hajlandók áldozatot hozni érte. Ha kell, vitákban, ha kell, heves ütközetekben. De − miként az áprilisi törvények kimondták − „jogban és érdekben” egyesítve.
„jogban és érdekben”
Ezért nem tudta kikezdeni 1848–49-et sem az idő, sem az elhallgatás, sem a történelemhamisítás, sem a kisajátítás. Az elmúlt 170 év politikai csörtéi során el-eltévedő pengék sem tudtak sebet ejteni rajta. Mert március 15-e nekünk örökre szólóan nemzeti önbecsülésünk és a haza legjobb tudásunk szerinti szolgálatának ünnepe.
Ezért vált hagyománnyá, és ezért köszöntjük mi is ezen a napon mindazokat, akik a legjobb tudásukkal szolgálnak. Azokat, akiket ma is a tenni akarás, a haladás eszménye sarkall egyre jobb és jobb teljesítményre.
Akik művészetükkel örök érvényű értékeket képviselnek, hűek nemzeti hagyományainkhoz, s egy zavaros eszméktől terhelt világban is meg tudják mutatni, mi a katarzis. Akik tudományos munkájukkal, kutatásaikkal egyszerre a jelent és a jövőt is szolgálják. Azokat, akik szorgalmukkal, fáradhatatlanságukkal, elkötelezettségükkel mindannyiunknak példát mutatnak.
Deák Ferenc Széchenyi Istvánhoz címzett egyik levelében írja: a célok eléréséhez „…nemcsak józan értelem kell, és igazság érzete, hanem alapos tudomány és szorgalom és tűrni tudás.”
Tisztelt Kitüntetettek!
Tehetség, szorgalom, hűség. Józanság, áldozat, türelem. Megannyi erény, ami egy szobor megformálásához, egy pillanat képi megörökítéséhez, egy emberi sors művészi ábrázolásához, új tudományos kérdések felvetéséhez, mindannyiunk életét jótékonyan befolyásoló kutatási eredmények eléréséhez vagy közös múltunk jobb megértéséhez segít bennünket.
Tisztelt Kitüntetettek!
Köszönjük, hogy mindannyiunk számára példát mutatnak, és ezzel minket is jobb teljesítményre sarkallnak. Köszönjük, hogy erősítik hitünket, önbecsülésünket.
Isten adjon erőt mindannyiuknak munkájuk sikeres folytatásához!