Tisztelt Paulisz Úr! Tisztelt Karaffa Elnök Úr!
Hölgyeim és Uraim! Kedves Megemlékezők!
Csaknem öt esztendővel ezelőtt Budapesten a Gesztenyéskertben, szobrának felavatásakor méltathattam már Zoboralja szülöttének, Esterházy Jánosnak az érdemeit. Az elmúlt években ezt többen is megtették. Mi az, ami Esterházy Jánosról minden visszaemlékezőnek eszébe jut?
Emberi tisztesség.
Segítőkészség.
Szabadságszeretet.
De legfőképp hűség.
Hűség a magyarsághoz.
Hűség a szülőföldhöz.
Hűség a keresztény hithez.
De miként gondolunk a politikai fogoly, a GULAG-on raboskodó Esterházy Jánosra? A „hideg pokol” – ahogy ő fogalmazott – megváltoztatta-e személyiségét, kikezdte-e hitét?
A kérdésre a választ Hetényi Józseftől, az Esterházy Jánossal együtt szenvedő, nála 25 évvel fiatalabb rabtársától kapjuk meg.
„…A csont és bőrre lesoványodott Esterházy János olyan rossz állapotban került hozzánk, hogy három napig szinte önkívületben feküdt az ágyán, és egy szót sem tudott szólni.
Súlyos tbc-s betegként enni sem tudott, s az egyik felcser néhány deci kecsketejet szerzett számára, hogy éhen ne haljon.
Mint később megtudtam, legutoljára a sarkkörön túli Kolima láger fakitermelő helyén dolgozott, korábban pedig kőfejtő és bányászmunkát is végeztettek az erős fizikai munkához korábban nem szokott, legyöngült testű gróffal.
E helyeken súlyos, kétoldali tüdőbajt, a rossz táplálkozás miatt súlyos skorbutot, majd egy porcelángyárban még ólommérgezést is kapott.
A nehéz fizikai munka mellett a napi élelmiszer fejadagja 60 dkg kenyér volt, amit ünnepre még megtoldottak némi híg löttyel, és tbc esetén a lágerorvostól függően 2 dl tejjel.
Ez és más semmi.
S mint elmondta, ez az étkeztetés a gulagok világában még így is előkelőnek számított.
Korábban a moszkvai Ljubljanka börtönében, ahol tíz évre elítélték, szinte alig kapott enni.
Ennek az volt az oka, hogy a vizsgálati fogság miatt nem dolgozhatott…”
„… a sötét zárkákban tartották fogva, ahonnét egyenesen a kihallgató szobák reflektorfénnyel kínzó vallatóhelyiségeibe vitték.
Ez annyira megviselte a szemét, hogy egy ideig teljesen elveszítette a látását.
Csak tapogatózva, kinyújtott kézzel tudott közlekedni.
Mindemellett többször, fizikailag is súlyosan bántalmazták…”
„…János bácsi aztán, ahogy állapota lassan javulni kezdett – már hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ismét a maga lábára tudott állni –, lassan bevezetett engem a felvidéki magyarság szenvedéssel teli történelmébe.
Szinte lépésről lépésre magyarázta el nekem a kisebbségi magyarság Trianon utáni tragédiáját, a háború előtti tarthatatlan helyzetét, a háború alatti megpróbáltatásait, majd a mindezt messze meghaladó II. világháború utáni tragédiáját, amelyről akkor még maga is csak töredékes ismeretekkel rendelkezett.
Nem tudta például azt sem, hogy miközben mi halkan magyarul beszélgetünk egy sarkkörön túli szovjet fogolytáborban – ahol a koncepciós perekben elítélt politikai foglyokat szándékosan összekeverték a szovjet közbűntényes rabokkal, hogy az NKVD ezzel is sanyargassa a politikai elítélteket – őt odahaza, szülőföldjén már több mint egy éve halálra ítélték, és ha ez hóhérain múlott volna, már régen ki is végezték volna. (…)
Én azt hittem, amíg János bácsival nem találkoztam, hogy a velem történt igazságtalanság a legnagyobb a világon.
Mérhetetlen keserűség és reménytelenség volt bennem.
Nem is tudom, hogy végződött volna az életem, ha vele nem találkozom ott a „jéghideg pokolban”, ahogy ő nevezte sarkkörön túli kényszer-lakhelyünket.
Csak amikor az ő életsorsával megismerkedtem, akkor döbbentem rá, hogy az ő szenvedései, a vele történt igazságtalanság sokkal nagyobb az enyémnél, és mégis ő mindezt olyan szelíd békességgel viselte, amit én szinte felfoghatatlan dolognak tartottam akkor…”
