„1981. november 30-án születtem Topolyán. Gunarasban – ebben a kis vajdasági magyar faluban – élek családommal. Gyerekkoromat is itt töltöttem el. Az óvodát és az általános iskolát is magyarul végeztem el.
A családi tanyát nagyszüleimtől kaptam. Földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozom, ahogy azt tőlük megtanultam…
A magyar állampolgárság megszerzése számomra érzelmi dolog is. Igazán szeretnék Magyarország teljes jogú állampolgára lenni, hiszen elődeim is azok voltak…” – írta Lajkó Miklós önéletrajzában.
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Házelnök Úr!
Kedves Lajkó Család!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
135 esztendővel ezelőtt, éppen ezen a napon, december 16-án született Kodály Zoltán, aki a magyar népzene kutatásának feladatát élete küldetésének tekintette, és Bartók Bélával együtt napszámos szorgalommal végezte.
Ők ketten kincset kerestek és találtak: az élő magyar népzene hagyományát, amely nemcsak a paraszti világé, hanem mindannyiunké.
Kodály 1927-ben így írt: „Ha kimutatják is a tudósok, hogy a magyarság tízféle szilánkból állott össze: aki közelebbről látta, tudja, hogy a magyar lélek egy-ugyanaz Somogytól Szatmárig és Csíktól Nyitráig.”
Kodály személyes tapasztalatból beszélt: hiszen sokfelé járt népzenét gyűjteni. Sokfelé kereste a régi dallamokat. Hogy megmutassa: a tiszta forrás nem apadt el, az ősi tudás tovább él bennünk.
Levelében ezt olvashatjuk: „Még mindig vannak, akiknek szívében kőre hullott a mag, akiknek ezek a dalok nem mondanak semmit, legfeljebb kuriózumnak, múzeumba valóban nézik.
Múzeum! Ellenségei oda szeretnék már zárni az egész magyarságot, hogy üveg alatt mutogassák. (…)
De hiába. A magyarság még él, és egyelőre nem akar múzeumi tárgy lenni.”
Kodály Zoltán megfordult a Délvidéken is. Nem nagyon messze Topolyától, Zentától, Gunarastól – attól a tájtól, ahol Lajkó Miklós és felesége, Lajkó Elvira született, és ahol ma gyermekeiket nevelik, földjüket gondozzák. Ahonnan ma is útra keltek, hogy az egyszerűsített honosítási eljárás kezdete óta egymilliomodik külhoni magyarként magyar állampolgársági esküt tegyenek itt, a Sándor-palotában.
Karácsonyt megelőző ünnepet adva ezzel nekünk. Együtt ünnepelhetjük politikai nemzetünk egységét. Együtt ünnepelhetjük – ahogy Kodály írta – a magyar lelket, amely egy-ugyanaz a vajdasági Gunarastól Budapestig.
Tisztelt Esküt Tevők! Kedves Vendégeink!
Nagyobb veszteség aligha érhet minket, mintha közömbösség, igazodási kényszer, külső elvárások vagy múló divat okán elhagynánk létünk fundamentumát: a szüleinktől kapott tanítást, hitünket, nemzeti összetartozásunkat. Ezért akarta minden magyarhoz elvinni Kodály Zoltán a népzenét és a népdalt.
Ahogy fogalmazott: „El akarnám vinni a világon mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak: hogy mi a magyarság.”
Ma egy gunarasi gazdálkodó – Lajkó Miklós és felesége – mutatták meg, mi a magyarság. Ahogy fogalmaztak: az állampolgárság nekik érzelmi kérdés. Magyar állampolgárok szeretnének lenni, mert magyarnak tartják magukat, magyar az anyanyelvük, magyar iskolát végeztek, és mert őseik is magyarok voltak.
Nekünk, anyaországiaknak nincs más feladatunk, mint megköszönni ezt nekik. Megköszönni, hogy merítenek abból a bizonyos Kodály által írt „csodakútból”, összetartozásunk csodakútjából. Hogy nemzedékről nemzedékre őrzik és továbbadják őseink hitét és hazaszeretetét. Hogy magyarul szeretnek, magyarul dolgoznak, magyarul szólnak a gyermekeikhez, és magyarul álmodnak.
Isten éltesse Önöket!
Kedves Vendégeink!
Reménykedő várakozást, áldott Karácsonyt, békés új évet kívánok mindenkinek!