120 évvel ezelőtt, amikor Hajós Alfréd a magyarok első, történelmi olimpiai bajnoki címét szerezte Athénban, a görög király fogadást adott az első újkori játékok győzteseinek. A kiváló sportember, aki a jéghideg tengervízben hagyta le ellenfeleit, felkeltette az uralkodó figyelmét, aki megkérdezte tőle: „Hol tanult meg ilyen jól úszni?” A király talán egy különleges helyszínt várt válaszul, netán egy jó iskolát, vagy egy jó edző nevét, esetleg egyéni, egyedi módszert. A szerény magyar bajnok azonban a legnagyobb természetességgel csupán annyit mondott: „A vízben, Felség.”
Házelnök Úr!
Tisztelt Díjazottak!
Kedves Vendégeink!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hajós Alfréd válasza mosolyt keltően egyszerű. De egyszerűségében komoly igazságot rejt. Az úszáshoz elemi szükséglet a víz. Ahogy az operaénekes számára a kotta. Ahogy az író számára anyanyelvének gazdag szókincse. Azonban a víz, a kotta, a szavak végtelen sora: még nem más, csupán eszköz.
Attól válik csodák forrásává, ha valaki mindenki mást megelőz a vízben, úgy énekel, hogy elvarázsol, vagy messzire repít a szavak által. Megmutatja, mi a katarzis. Szebben, mint a többiek. Erre azonban csak kevesen képesek. Varázsolni csak kevesen tudnak. Mert ahhoz még a tehetség sem elég. Hiszen a tehetség még mindig csak feltétel, adottság, istenadta lehetőség. Esély a tanulásra, az alkotásra, a kiteljesedésre. Kell még nem kevés szorgalom is. Csakis az elvégzett munka által lesz a talentumból teljesítmény, a tehetségből megérdemelt siker.
A Szent István Rend hazánk legmagasabb kitüntetése, amelyet csak azok érdemelhetnek ki, akik sokszorosan beteljesítették tehetségük ígéretét. Akik a mérce fölé nőttek, és ezzel másoknak is új mértéket adtak. Nemzetünk kiválóságai ők, akik világraszólót alkottak.
Marton Éva énekhangja hamar messzire hallatszott Budapestről. A milánói Scalától a New York-i Metropolitanig, a bécsi Staatsopertől a londoni Covent Gardenig fellépve a zeneirodalom legvágyottabb szerepei mind úgy illettek rá, mintha a zenetörténet nagyjai mind neki írták volna azokat. Mintha csak rá szabott ruhák lettek volna, amelyekbe bele kellett bújnia, holott valamennyi szerep mögött ott rejlett a megalkuvást nem tűrő kemény munka. Ahogy ő maga fogalmazott: „bár egyetlen testtel éljük le az életünket, állandóan alakulunk, változunk, mindig mást és mást lát belőlünk a világ. (…) Egy művésznek száz arca van.”
Mintegy 30 teljes operalemez és további számos felvétel őrzi ma is azt a természetességet, ahogy átváltozott, átalakult, varázsolt. Marton Éva következetes, pihenést nem ismerő munkával lett a világ elismert drámai szopránja. Amikor ma növendékeit kíséri e gyönyörű, mégis nagyon nehéz pálya kezdetén, személyes élete példájával taníthatja a szorgalom, az alkalmazkodni tudás, az örökös gyakorlás és a feladat iránti alázat fontosságát.
Tisztelt Művésznő, Professzor Asszony!
Köszönjük Önnek, hogy Frankfurtban, Hamburgban, Berlinben, Moszkvában, Sydneyben és még megannyi operaszentélyben, német útlevéllel a zsebében is mindig magyar volt. Érzelmes Toscaként, kitartó Giocondaként, tartózkodó Turandotként, a kíváncsi-küzdelmes császárkisasszony szerepében, Elektra bonyolult jellemében és ragaszkodó Ortrúdként is Marton Éva mindig ennek a hazának a szülötte maradt. Aki Bartók A kékszakállú herceg vára Juditjaként a Scala történetében először énekelt magyarul a milánói színpadon. Aki primadonnaként is szolgálni akart. Akit a Metropolitan négyezres közönsége felállva tapsolt, megszakítván az előadást a harmadik felvonás derekán.
Köszönjük, hogy a világjárásból újra és újra hazatért, és hangjával, tekintélyével, szakmai tudásával, kultúraszervező energiájával, oktatói elkötelezettségével immáron esztendők óta itthon van – velünk.
