Tisztelt esküt tevő Honvédek!
Kedves Honfitársaim!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Államalapító királyunk – Szent István – ünnepén tisztelettel és szeretettel köszöntöm minden honfitársunkat, határokon innen és túl.
Ahogy egy családi ünnepen előkerülnek a régi fényképek, úgy elevenítjük fel évről évre országszerte múltunkat, közös örökségünket nemzetünk legnagyobb ünnepén. „Kép-kép után sorakozik előttem – a magyarság változó arcai, mint egy film szalagja (…) melyik az igazi?” – kérdezi Babits Mihály. A kérdésre egyetlen mondattal válaszolhatunk:
Mi Szent István népe vagyunk. Mi ma is Szent István népe vagyunk. Egy sokszínű nemzet, amely oly sokszor a maga erejéből forgatta a történelem kerekét. Szent László, Hunyadi, Bocskai, Rákóczi, Kossuth népe. A Corvin-köz és a Széna tér szabadságharcosainak népe. Forradalmak, neves és névtelen hősök népe. A meghurcoltaké, a kitaszítottaké, az üldözötteké. A csökönyös újrakezdőké, a hittel teli újjáépítőké, a szabadságukhoz mindenáron ragaszkodóké. Régi magyaroké, mai magyaroké.
Nekünk nem térkép e táj, hanem az otthonunk, a haza minden előtt. Ahol tudjuk a sorsot: itt élned, halnod kell. Ahol örök feladatul kaptuk: rendezni végre közös dolgainkat. Ahol nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét. Ahol Kosztolányival valljuk, hogy a legszebb szó: anya, láng, szív. Ahol a hazaszeretetet nem temettük el a múlt nagyjaival együtt súlyos márványtömbök alá, és a hősiesség nincs szobrokba dermesztve. Mert hősiesnek lenni nemcsak a történelmi cselekedetek révén lehet, hanem becsületes munkával, kitartó szorgalommal, tiszteletre méltó teljesítménnyel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bármilyen kegyes is velünk a sors, a győztes csaták, a megindító ünnepek és dicsőséges események száma véges. Nem jut minden napra örömujjongást kiváltó, nemzeti büszkeséget dagasztó, nagyszerű helytállás vagy világraszóló győzelem. Van, hogy keserves veszteségeket kell elviselni. Nálunk senki sem tudja jobban, milyen a balsors. A századok megpróbáltak minket, és hány, de hány nép nem állta ki a hasonló próbákat: elmaradtak mögöttünk a történelem országútján. Bennünk volt annyi tehetség, küzdeni tudás, kitartás, hit és szorgalom, hogy bárhonnan visszakapaszkodjunk, hogy újra önmagunk lehessünk. De mit ér ma – a XXI. század elején – ez a tudásunk, ez a képességünk?
„Tőlünk függ minden, csak akarjunk” – biztatott minket egykor a legnagyobb magyar, Széchenyi István. „…csak igen messze ne keressük a ragaszt, hanem magunkban. Ki-ki szeresse felebarátjában a hazafit s embert, s ne nézze, mi módon vet számot Istenével” –üzeni nekünk ma is. És valóban, ma is tőlünk, csakis tőlünk függ, hogy tudunk-e élni lehetőségeinkkel, hogy a legjobb arcunkat mutatjuk-e a világnak. Hogy megtaláljuk-e azt, ami az összekötő kapocs, a „ragasz” közöttünk. Hogy megbecsüljük-e tehetségeinket, hogy tudunk-e örülni egymás sikereinek. Hogy segítünk-e egymásnak, és a nehéz időkben is kitartunk-e egymás mellett. Hogy hűségesek maradunk-e egymáshoz, türelmesek a lassabbakhoz, irgalmasok a rászorulókhoz. Hogy tiszteljük-e a másikban a felebarátot, a szomszédot, a honfitársat.
Ha igen, akkor az összetartozás élménye velünk marad: az ünnep után a hétköznapokban, a győzelmek után a megpróbáltatások idején, az elbukás után az újrakezdéskor. Akkor támaszai maradunk egymásnak. Hiszen a nemzeti érzés nemcsak felemel, hanem visz, repít is magával. Az elmúlt napokban többször is megtapasztalhattuk ezt. Az olimpia – csakúgy, mint négy, nyolc vagy tizenkét éve – ismét mindennél fontosabb eseménnyé vált. A nemzeti összetartozás kifejezőjévé. Láthattunk drámát és nem várt sikert. Kudarcot és felemelő katarzist. Úgy éreztük: ha valaki veszít, az a mi bánatunk, ha valaki győz, az pedig a mi örömünk. Számtalan példáját láthattuk, hogy hittel, szorgalommal, kitartással túlléphetünk önmagunk korlátain, elérhetjük életünk eddigi legjobb eredményét, és akár dobogóra is léphetünk. Milyen felemelő az a néhány boldog, büszke, pillanat, amikor egyetlen ember teljesítményéből lesz a mi közös örömünk!
