1956 júniusa után különös viselet hódított a poznańi egyetemisták körében. Zakójukat csak félig öltötték magukra, a kabát egyik ujját a vállukról lógni hagyták.
A sajátos „divat” egy fenyegető kijelentés nyomán terjedt el. A lengyel miniszterelnök ugyanis a poznańi munkásfelkelés leverése után súlyos következményekkel riogatott: mindazok kezét le fogják vágni, akik azt a néphatalomra merészelik emelni!
A lengyel diákság azonban tudta, hogy ez a hatalom nem a népé. Tudták, hogy nem lehet néphatalom az, amely egy népet rabbá tesz. Üres kabátujjaik azt üzenték: még kar nélkül is jobb élni, mint szabadság nélkül.
Kedves Lengyel Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azokban a napokban Lengyelországban kimondták az igazságot. Lelepleződött a kommunista diktatúra embertelen természete.
Azokban a napokban a poznańi munkások nemcsak a jussukért indultak harcba. Egész meglopott életüket akarták visszakapni. Kenyeret követeltek és szabadságot.
Az utcára vonulók nem születtek hősnek. Olyanok voltak, mint bárki közülünk. Nem kértek és nem követeltek lehetetlent. Csak azt, ami nélkül nem lehet emberhez méltón élni.
A szocializmusban azonban ez mégis több volt, mint amit az élcsapat tolerálni tudott. Megengedhetetlen vétek, főbenjáró bűn a kommunista hatalomgyakorlók szemében.
1956. június 28-án kimondták, hogy a magát munkáshatalomnak nevező rendszer éppen a munkások akaratát veszi semmibe. Ez volt az a nap, amikor a második világháború utáni szovjet berendezkedés mérgezett gyümölcse beérett. Ezen a napon Poznań népe azt üzente: betelt a pohár. 1956. június 28-a így vált történelmi nappá.
Az embereknek fájt, hogy becsapják őket, fájt az elmondhatatlan nélkülözés. De még ennél is jobban fájt a mindent átjáró, a mindenhová beférkőző zsarnokság, a megbéklyózott gondolat, a kimondani nem engedett vélemény.
A poznańi munkásoknak elegük lett a megaláztatásokból, a hazugságokból. Elegük volt a szovjet típusú rendszerből, amely feltétlen hűséget várt el, de cserébe csak kiszolgáltatottságot adott. Elegük volt a félelemből, az örökös megtorlásokból, a koncepciós perek koholt vádjaiból, a hamis ideológia áporodott szagából. Elegük volt a magát „népi demokráciának” nevező diktatúrából, amely semmibe vette a népet és semmibe vette a demokráciát. Elegük volt a kommunista propaganda és a való élet között feszülő reménytelen ellentmondásból.
Poznańban ezért vált egy józan és jogos követeléseket megfogalmazó sztrájk alig néhány óra leforgása alatt tömegeket utcára hívó politikai tiltakozássá.
A tüntetőkkel szembeni brutális hatalmi fellépés elemi erővel mutatta meg a rendszer kegyetlenségét és cinizmusát. Harckocsikat vezényeltek a poznańi tüntetők ellen. A tankok legénységének pedig azt mondták, nyugati kémek, amerikai ejtőernyősök és reakciós bandák ügynökei ellen küldik harcba őket.
Csakhogy Poznań utcáin egészen másfajta emberek voltak. Nők, gyermekek, családapák. Idősek és fiatalok. Munkások, iparosok, mérnökök, tanárok és egyetemisták.
Akik 1956-ban hangosan merték számon kérni a hatalmon levőktől:
Hol van a mi országunk?
Hol van a mi életünk?
Hol van a mi jövőnk?
Ez a kétségbeesés vitte utcára a kommunista hatalom hazugságai ellen tiltakozókat Lengyelországban, majd pár hónapra rá Magyarországon is. Az emberek mindkét országban a szabadság éltető levegőjére vágytak. És mint annyiszor közös történelmünk során, lengyelek és magyarok vágya most is úgy csengett össze, mint verssorok végén a rímek.
- október 23-án lengyel zászlók is lobogtak a budapesti utcákon. „A szabadságharcban mindig egyek vagyunk” – írták eközben Bem József képe alá Varsóban.
Kamionok, repülők és különvonatok sokaságát töltötték meg a Magyarországnak szánt lengyel adományok. Itt, Lengyelországban ezrek adtak vért, hogy a magyar szabadságharc sebesültjeit támogassák. Néhány nap leforgása alatt 330 tonna élelmiszer, 32 tonna ruhanemű, több mint 25 tonna gyógyszer érkezett Budapestre. Több, mint az összes többi országból együttvéve.
Kedves Barátaim!
A mai napon érdemes magunk elé idézni az 1956-os júniusi és októberi szabadságvágy megannyi megható képét. A kommunista jelképektől megszabadított zászlók büszke lobogását. Az utcára kitett pénzgyűjtő kosarak becsületkasszáit. Az egymást ölelő emberek sokaságát. Az együtt énekelt himnuszok hangját. A levert vörös csillagok tompa puffanását. A reménnyel teli tekintetek jókedvű sugárzását. A Budapest utcáin lobogó lengyel zászlókat és a lengyel gallérokra kitűzött magyar kokárdákat.
1956-ban a lengyel nép példája nekünk, magyaroknak is üzent. A közös álmokról. A sohasem kihunyó reményről. Az egymásba kapaszkodás fontosságáról. A közösen kimondott igaz szóról. A szabadságvágy elpusztíthatatlanságáról.
1956-ban – mi, lengyelek és magyarok – ismét bebizonyítottuk, hogy a szabadság nemzetei vagyunk.
Ez a mi politikai örökségünk. Vigyázzunk rá!
Semper fidelis – örök hűséggel.
Éljen a magyar–lengyel barátság! Éljen a szabadság!