„Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát” – olvashatjuk a huszonkét éves Bartók Béla édesanyjához írt levelében.
Még nem világhírű művész, még nem ünnepelt zeneszerző. De tudja magáról, hogy tehetséges. És ezzel a tehetséggel szolgálni akar. A zseni alázatával fordul a közösség felé.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarország ez idő tájt még a millennium utáni lázban ég. Az ekkor színre lépő nemzedék egy új reformkor szükségét és lehetőségét érzi. Új eszmék, új gondolatok, új tehetségek keresnek maguknak új célokat. Sokan akarnak egyszerre választ találni a nemzet sorskérdéseire, és megvívni a művészet forradalmát. Ott van közöttük az emberi, művészi útját kereső fiatal Bartók Béla is.
Bartók – aki minden leütött zongorahanggal és minden leírt hangjeggyel huszonkét évesen írt hitvallását erősíti meg – bebizonyította, hogy a nemzeti hagyományokhoz való hűség nem bezárkózás.
Hogy ősi zenei örökségünk és a 20. század egyetemes kultúrája összetalálkozhat. Hogy a magyarság szolgálata elképzelhetetlen más nemzetek értékeinek tisztelete nélkül. Művészetének és emberségének is kulcsa az a képesség, hogy össze tudta kapcsolni a helyit és az egyetemest, az elemi tényeket és a mindenséget: a kozmoszt és a mikrokozmoszt.
Ez a kivételes képesség tette minden döntését támadhatatlanná, és ez által lett nemcsak kivételes művész, hanem minden időkre szóló erkölcsi mérték.
Pedig a 20. század szinte minden pillanatban őt is próbára tette.
Nagy ívű Bartók versében Illyés Gyula így írt:
„Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
csak zene, zene, zene”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Talán nem túlzás és nem is bántó azt mondani: a magyar zenebarátok, de általában a magyar szellemi élet megszokta, hogy nekünk van egy Bartók Bélánk.
Természetesnek vesszük, hogy velünk van mint zeneszerző, mint népdalgyűjtő, mint az összehasonlító zenefolklór tudományának egyik alapítója, és velünk van mint emberi-erkölcsi példakép.
Ebben a felsorolásban helyet kap az előadóművész is, a zongorista Bartók, aki máig elsősorban saját műveinek előadójaként számít etalonnak. Olykor az az érzésünk támad, hogy a zongoraművész Bartók méltatlanul kevés figyelmet kap.
Olyan korban élt, amikor a zongorajáték valóságos aranykorát élte. De ebben a közegben is ünnep volt egy-egy Bartók-koncert, nemcsak Magyarországon, hanem a nagyvilágban is.
Játékában – a kortársak szerint – a zenei intellektualitás és a művek világát minden alkalommal újrateremtő személyesség volt a legmegragadóbb. Ahogy egyik kritikusa írta: „Bartók komolyan, egyszerűen, keményen játszik”.
Minden előadóművésznek, színésznek, zenésznek legnagyobb ellensége az idő. Bartók idején még kevés és – mai füllel hallgatva – gyarló technikai minőségű felvétel készült. Az ő játékát sem őrzi sok lemez.
Ezért olyan fontos, hogy mindegyiket megbecsüljük, hiszen mind saját, mind pedig mások műveinek előadásával, interpretációival mintát adott kora és utókora zongoristáinak.
Köszönet ezért a kiállításért, amely fölhívja a figyelmet erre a kivételes értékű örökségünkre. A szó, a megszólaló hang még a lemezgyártás korában is többnyire messze száll.
