Suttogva mesélt viccek
Lefüggönyözött fekete autó
Csengőfrász
Kitelepítések
Internálás
Államosítás
Kolhozosítás
Padláslesöprés
Betiltott hit
Betiltott sajtó (és) irodalom
Megalázó önkritika
Kötelező békekölcsön jegyzés
Kötelező szavazás (az egyetlen jelöltre)
Kötelező tapsvihar
Áruhiány, éhezés, kiszolgáltatottság, félelem
Kötelező feljelentés
Koncepciós perek
Kínvallatások
Kivégzések
A kommunista rendszereknek közel százmillió áldozata volt a világon. És több százmillió megalázott, megnyomorított, derékba tört élet.
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Megemlékezők!
A mai napon a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Magyarokra és más nemzetiségűekre.
1947. február 25-e. 69 éve a szovjet megszállók ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Kisgazda Párt főtitkárát, akit képviselői mentelmi joga nem tudott megvédeni sem a letartóztatástól, sem az azt követő koncepciós eljárástól, sem a hosszú börtönévektől.
Akkor még csak kevesen sejtették, hogy mi következik mindebből.
Néhány év múlva azonban már az egész ország tapasztalta, hogy mit jelent a kommunista szalámitaktika, a proletárdiktatúra, az engesztelhetetlen ideológiai harc, a „népi demokrácia”.
Az utolsó – még szabadnak tekinthető – 1947-es választások után (amit persze beárnyékolt a kékcédulázás) csak néhány év kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom – 1919 után újra – megismerje, mit jelent a kommunizmus. Milyen emberek a kommunisták.
A Gulagot megjárt Alexander Szolzsenyicin így jellemezte őket:
„Ami I. Péter idején már barbárságnak számított, […] azt a nagyszerű huszadik század felvirágzása idején, egy olyan társadalomban, mely a szocializmus elveire épült, olyan időben, amikor már repülőgépek röpködtek, megjelent a hangosfilm és a rádió, nem egyetlen gonosztevő művelte, nem egyetlen rejtekhelyen, hanem tíz- és tízezer külön erre kiképzett emberbőrbe bújt vadállat, védtelen áldozatok millióival.”
Az akkor már irodalmi Nobel-díjas Szolzsenyicint csak azért, mert leírta az igazságot a Gulagról, 1973-ban (!!!) megfosztották állampolgárságától, és kiutasították hazájából.
Tisztelt Megemlékezők!
Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követő néhány év alatt emberek tízezreit internálták. Magyarok százezreivel szemben indítottak büntetőeljárást (Magyarországon minden harmadik családban volt valaki, aki ellen az 50-es években ilyen eljárás indult). Emberek millióinak az életét tették tönkre.
A párt ökle mindenhová lesújtott. Koholt vádakkal ebből a kis viharsarki faluból is internáltak embereket. Nem számított, hogy valaki a falu elöljárójaként sikeresen szegült szembe a nyilasok kitelepítési parancsával (mint ahogy azt idősebb Annus István tette), és nem számított az sem, hogy mit tett valaki a II. világháború során azért, hogy kicsiny közösségét megóvja a háború pusztításától.
Mindez nem számított. Ha a párt úgy akarta, ő minden ok nélkül ellenség lett.
A kommunisták még csak néhány éve kaparintották meg a hatalmat. De az emberek – egyre többen – látták, hogy ez az ország számára katasztrófával jár. Itt, Békéssámsonban 20 fiatalember 1951-ben úgy döntött, hogy Magyar Ellenállási Mozgalom néven titkos szervezetet alapít.
Céljuk – mint ahogy az szervezeti szabályzatuk első pontjából kiderül – világos és egyértelmű volt.
„Mi, fiatalok összejöttünk abból a célból, hogy harcoljunk a kommunizmus ellen, mely hazánkat elnyomja, s rabságban tartja. S nemzeti függetlenségünk hagyományait nem tartja tiszteletben.”
