Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Megemlékezők!
A Hejce fölé magasodó hegynek soha be nem gyógyuló sebe van.
A hegyoldal egy megtépázott részén immáron tíz esztendeje 42 kopjafa jelenti az erdőt. Csupa olyan fa, amely nem nevel sem ágat, sem árnyat adó lombot. Csak emlékeztetni tud. Mintha 42 fegyelmezett katona állna vigyázzban a hegyen. Így őrzi a szlovákiai fából, magyar kéz által faragott 42 kopjafa a 2006 januárjában lezuhant szlovák katonai repülőgép tragikus sorsú utasainak emlékét. A hegyoldal mélységesen megrendült csendjét. Szálegyenesen, méltósággal, hűséggel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A bajnak nincs se rangjelzése, se nemzetisége, se országhatára. Mi, akik szövetségesi vállalásainknak eleget téve nemzetközi missziókba küldjük katonáinkat, pontosan tudjuk, hogy a közös feladatban mindenki bajtárs. A hejcei tragédia után Magyarország szomorúan, de bajtársi kötelességtudattal vett részt a mentésben, a helyszínelésben, a vizsgálatban. A nehezen megközelíthető, sziklás terepen, hóban és fagyban – a környékbeli településekkel karöltve – tettük a kötelességünket.
Az első pillanattól tudtuk, hogy nemcsak szlovák barátainkat érte pótolhatatlan veszteség. Amit éreztünk, több volt egyszerű emberi megrendültségnél. Hiszen szövetséges NATO-katonákat gyászoltunk. Akikkel számtalan közös alakulatban, közös célért szolgáltunk együtt egy biztonságosabb, békésebb jövőért.
Tíz évvel ezelőtt nem egy sikeres küldetés megünneplésével, hanem részvéttel kellett kifejeznünk szolidaritásunkat, bajtársi elkötelezettségünket. Tíz éve megmutattuk, hogy a bajban is számíthatunk egymásra.
Tisztelt Megemlékezők!
Ők negyvenketten valamennyien tudták, hogy olyan hivatást választottak, amely súlyos kockázatokat rejt. Mások békéjét védve bármikor életveszélybe kerülhetnek. Életük a tragikus véggel együtt is példa mindenki számára.
Aki katonaként járt már küldetésben a hazájától távol, jól tudja, hogy egy ilyen hosszú út legboldogabb pillanata a visszatérés. Elszántság, kihívás, küldetéstudat visz egy katonát távoli országokba. Vagy parancs vezényel. A legjobb mégis visszaérkezni. Azzal a tudattal, hogy a feladatot mindenki elvégezte.
És újra azzá válni, akit a katonaruha elrejtett. Újra valakinek a fia, leánya, férje, felesége, édesapja, édesanyja lenni.
Azok a szlovák nők és férfiak, akik itt, a hegyen lelték halálukat, koszovói küldetésből, egy sikeres misszióból tartottak hazafelé Pristinából Kassára. Csak néhány kilométeren, alig pár percen múlt, hogy a hosszú távollét után végre átöleljék családtagjaikat, viszontlássák barátaikat, és elmesélhessék történeteiket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amicus certus in re incerta cernitur. – Nehéz helyzetben mutatkozik meg az igaz barát.
Sajnos csak egyetlen túlélő emlékezhet rá, milyen érzés volt a segítséget várva, először meghallani a magyar szót, amely akkor és ott neki az életet jelentette. Ez a dráma megtanított minket arra, hogy itt, Hejcén szlovákok és magyarok minden évben együtt emlékezzünk. Minden esztendőben ezekben a napokban virág borítja Hejcén az emlékművet. 10 év után sem lett kevesebb a fájdalom. A megrendültség ma is hatalmába kerít minden emlékezőt.
Egy magyar költő, Juhász Gyula így vigasztal minden gyászolót:
„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.”
Nyugodjanak békében!