Tisztelt Megemlékezők!
Kedves német és magyar Barátaim!
Meleg fénnyel teli, gyönyörű őszi nap volt. Egy budapesti gyár munkásai reggel munkába siettek. Az üzemcsarnokhoz érve arra lettek figyelmesek, hogy a korábban érkezők közül sokan még nem mentek be az épületbe. A kapura kiragasztott röplapokat olvasták, és kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek azokról.
Sokan csodálkoztak, mert azon az ajtón – korábban – csak a szocialista munkaverseny tervtáblázatai voltak kitűzve. Azok miatt nem nagyon állt meg senki… Azokon nem volt mit olvasni. Anélkül is mindenki tudta, hogy csupa hamis illúzió.
Még most is ott pöndörödött valahol egy elgyötört cédula, rajta néhány grafikon. De azt is jórészt elfedte a friss papíráradat. Buzdítás Lengyelországnak, követelések, felhívás munkásgyűlésre…
A hazugságokat valakik igazságra cserélték.
Az üzemcsarnok kapujában akkor még nem tudták, hogy épp a történelem kellős közepén állnak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„A hazugságot valakik igazságra cserélték.”
1956 októberének lelkeket felszabadító igazsága egy, a milliók szívében régóta ott rejtőző közös felismerésből született meg. A csaknem egy évtizede tartó diktatúra megannyi szomorú tapasztalatát megélve Magyarország polgárai megelégelték a sztálinista terrort. Az emberek millióinak álmait semmibe vevő rezsim aljasságát, féktelenségét, embertelenségét.
Elegük volt a kilátástalan szegénységből, az intézményesített hazugságból, az országot tönkretevő, elvtársias hozzá nem értésből, a gyűlöletpropagandából és a megfélemlítés mind véresebb politikai valóságából.
A magyarok azt akarták, ami minden emberi élet méltóságához hozzátartozik.
Vissza akarták kapni a saját sorsukat. Vissza akarták kapni a saját jövőjük feletti döntés szabadságát.
Mire elérkezett 1956. október 23-a, már sokan kimondták, hogy ez így nem mehet tovább. A forradalmat megelőző napokban megannyi magyar közösség fogalmazta meg a maga követeléseit az értelmiség reformköreiben, az Írószövetség tanácskozásain, a kisemmizett, megkeseredett munkások és a tettre kész egyetemisták körében.
59 évvel ezelőtt éppen ezen a napon, október 22-én gépelték le először a magyar egyetemisták követeléseit. Aztán újra és újra. Mert nyomda nem vállalta a sokszorosítást.
A fiatalok nem felfordulást akartak, csak hittek benne, hogy itt az idő hazugságok helyett a világos beszédre. Országos vitát akartak, ahogy ők fogalmaztak: „a magyar sorskérdésekről”. Másnap már a gyári munkások is azt tudatták a világgal: „mi nem akarunk mindent eltűrő, tudatlan tömeg lenni”.
Magyarország kimondta a két bűvös szót: elég volt!
Az elégedetlenség parazsa már régóta izzott. De végül a lengyel barátaink iránt érzett szolidaritás lobbantotta lángra. Budapesten sokaknak adott kellő elszántságot a lengyel munkásfelkelések híre. És még többeknek adott elegendő dühöt, hogy a kommunista állampárt – a tömegek követeléseire – kétszínű viselkedéssel és vérlázító arroganciával válaszolt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
’56 októberében a forradalmat kirobbantó követelések mindegyike egyszerű, értelmes célokról szólt. A magyarok nem tudtak tovább szabadság nélkül élni. A magyarok olyan életre vágytak, ahol a munkának értelme és eredménye, az egyénnek joga és szabadsága, a nemzetnek pedig másokkal egyenrangú, független jövője van.
Az egyetemeken, a gyárakban, az Írószövetségben lényegében mindenütt ugyanazt gondolták és követelték az emberek. Szabad választásokat, az alapvető emberi és polgári szabadságjogok érvényesítését. Szocialista tervgazdaság helyett megalapozott fejlődést és gyarapodást. Felelős kormányt, nemzeti önrendelkezést, egyenrangúságra épülő külpolitikát.
1956 óta a „magyar forradalmár” szinonimája a szabadságvágynak és hősiességnek.
