Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Élt egyszer egy nyughatatlan természetű, tudós ember. Bolyai Farkasnak hívták. Polihisztor volt: foglalkozott fizikával, érdekelte a matematika. Műszaki megoldásokat keresett, ugyanakkor válaszokat akart a gyümölcstermesztés, a borászat és a gyógyászat számos kérdésére is. Színészkedett, zenélt, rajzolt és festett. Élete volt a tanítás.
Levelezett a történelem talán legnagyobb matematikusával, Carl Friedrich Gauss-szal. És valamivel később természetesen levelezett a másik legnagyobbal, tanítványával és fiával, e díj különleges névadójával: Bolyai Jánossal.
Az apa annyi mindenbe belevágott, hogy az három másik életre is elegendő lett volna.
Nem kereste, hol magasodhat mások fölé. Azzal foglalkozott, amire hívást érzett. Nem kutatta a maga hasznát, csak használni akart.
Bolyai Farkas a teljesítményt szigorú mércéhez állította. Tudta, mi válik az emberek javára. Csak az, ami kiállja az idők próbáját.
Ő, aki az irodalomban is szívesen kipróbálta magát, élete egy fontos, átszellemült pillanatában mérlegre tette addigi munkáját, és komoly elhatározásra jutott. Összefogta fiatalon írt verseit más egyéb, még kiadatlan írásaival, és egyszerűen tűzre vetette őket. Az elégett papír hamuját összegyűjtötte egy kehelybe, és Horatius szavait véste rá: „Si paulum summo decessit, uergit ad imum.” (Ha egy kissé is leszáll a magasból, mélybe hanyatlik.)
Vagy ahogy egy évszázaddal később Márai Sándor értelmezte e szavakat: „ha valami nem éri el a tökéletest, hamuvá esik”.
Vajon miért volt Bolyai Farkas ilyen kíméletlen a saját művével?
Ráébredt, hogy nem elégedhet meg olyan teljesítménnyel, ami nem üti meg a mértéket. A saját alkotás iránti elfogultságnál, a természetes hiúságnál nagyobb volt benne a vágy, hogy csak maradandót hagyjon maga után. Nem érte be kevesebbel, mint a fia: ő is új világot akart teremteni.
Mindkét Bolyai tudta, hogy ezt az új világot csak az okos kétkedés, a gondolat nyugtalansága, az örökös keresés viheti előre. Hogy egy-egy terület kutatását csak abbahagyni lehet, befejezni szinte sohasem. Hogy nincs az a kijelentés, amelynek a végére jó szívvel kitehetnénk a pontot: minden lezártnak tűnő axióma, tétel és szintézis újabb és újabb kérdőjelekbe torkollik.
Ez a tudós ajándéka az emberiségnek: az örökös továbbgondolásra való késztetés.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem tudom, hogy a Bolyai-díj nyolcadik kitüntetettje akarta-e már valaha is elégetni bármely korábbi munkáját. Volt-e ilyen fájón elégedetlen bármivel, amit elért, amit alkotott?
Azt viszont tudom, hogy már most, igen fiatalon maradandó teljesítmény fűződik a nevéhez. Olyan eredmények, amelyek bizonyosan az emberiség hasznára válnak.
A Bolyai-díj ez évi kitüntetettje, Pál Csaba biológus elhivatott ember.
