Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy nagy tisztelettel köszöntsem Wałęsa elnök urat és valamennyi kedves vendégünket! Nagy öröm számomra, hogy Elnök úr egy ilyen meglehetősen fárasztó nap után elfogadta meghívásomat, és néhány órát körünkben tölt.
Sajnos a mai délutáni rendezvényeken nem vehettem részt, ezért megpróbáltam kitalálni, hogy mi hangozhatott el a laudációk során. Egészen biztos vagyok abban, hogy szó esett az 1980-as gdanski hajógyári eseményekről. Feltételezem, hogy szót ejtettek az előzményekről, arról, hogy mi is történt 10 esztendővel korábban, 1970-ben, amikor 80 munkás életét oltották ki a sortüzek. A laudációban érintették Lech Wałęsa elnök úr börtönbüntetését, állástalanságát és üldöztetését. Bizonyára szó esett az 1980-as emlékmű avatásáról és a bizakodás eszméjéről. És talán az is elhangozhatott, hogy a Szolidaritásnak 1981-ben már 10 millió tagja volt, ezzel 1945 után egészen a rendszerváltásig ez volt a legnagyobb tömegmozgalom Kelet-Európában, a volt szocialista országokban.
Feltételezem, hogy elkerülhetetlenül szó volt a katonai hatalomátvételről. Talán még szó eshetett Andropov és Szuszlov – számunkra mily ismerős nevek! – szerepéről is. Bizonyára megemlékeztek az 1981-et követő reménytelenség éveiről, és feltételezem, hogy szó volt II. János Pál pápa három lengyelországi látogatásáról. Amennyiben a feltételezéseim helyesnek bizonyulnak (látom, többen bólogatnak), akkor engedjék meg, hogy mindezekről ne beszéljek.
Viszont engedjék meg, engedje meg, tisztelt Elnök Úr, hogy megosszak Önnel két személyes élményt. Két személyes élményt, amikor közel voltunk egymáshoz. Először lélekben, másodszor pedig fizikailag.
- december 12-én harmadéves joghallgató voltam. Éppen vizsgák előtt álltunk, de minden este összegyűltünk a kollégiumban – akkor már túl voltunk egyébként a szakkollégium megalapításán –, hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. Minden este. Az aggódás, a remény, a bizakodás és a düh keveredett a beszélgetéseinkben.
Nem akartuk elhinni, hogy a lengyelek újabb szabadságküzdelme, egy számunkra oly rokonszenves, testvéri nép újabb szabadságküzdelme ismét elbukik. Egészen biztos vagyok abban, hogy 1981-et követő másfél évet jellemező esti beszélgetéseknek komoly szerepe volt abban, hogy a résztvevők – hadd ne nevezzem meg őket külön-külön – később úgy döntöttek, hogy a politikusi pályát választják. Ez volt az az időszak, amikor úgy éreztem, úgy éreztük mindannyian, akik hallgattuk a Szabad Európát, hogy lélekben közel állunk Önhöz, közel állunk az Ön munkatársaihoz.
A második élmény az kicsit későbbi, 1987 júniusából való. II. János Pál pápa harmadik lengyelországi látogatására került sor ekkor, aki június 12-én érkezett Gdanskba. Néhány barátommal eldöntöttük, hogy feleségeinkkel együtt két autóval nekivágunk a világnak, és elmegyünk Gdanskig. Aki ismeri az akkori vezetési viszonyokat, pontosan tudhatta, hogy ez nem volt egyszerű vállalkozás.
Néhány életképpel hadd ajándékozzam meg Önöket arról, hogy mi fogadott minket, amikor Gdanskba érkeztünk. Először is mindenütt a belügyi alakulatok csapatait, harckocsijait, sátrait láttuk, mindenütt a városban. Megtanultuk a nevet: „Zamok”.
