Tisztelt Elnök Úr, kedves Komorowska Asszony!
Tisztelt lengyel és magyar Barátaim!
1939 novemberében történt. A Kárpátok hegyei között, az egyik határőrpontnál.
A magyar őrök már messziről látták, hogy menekülők kis csoportja evickél feléjük a hóban. Fáradt, fázó asszonyok, karjukon pokrócba csavart gyerekekkel. A katonák elébük siettek. Átvették tőlük a karjaikban tartott kicsinyeiket. Gyermekekkel a karjukban azonban a puskáik már igencsak útban voltak.Ezért azokat az asszonyokra bízták.
Így vonultak be a határőrség épületébe. Határőr katonák gyermekekkel a karjukban, akiket fegyveres nők kísértek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezt a történetet a Magyarországra menekülő lengyeleket segítő menekültügyi kormánybiztos, idősebb Antall József, a szabad Magyarország első miniszterelnökének édesapja írta le egykor.
Aki visszaemlékezéseiben azt is hozzáteszi: „Ilyen fiúk őrizték a lengyel–magyar határt. Tisza-vidékiek voltak, életükben itt láttak először hegyet és lengyeleket. Még otthon, a síkságon hozzászoktak a messzelátáshoz. Most is messzebb láttak azoknál, akik a háborút elindították, mert beláttak az emberiesség világába, és a szerint cselekedtek.”
Néhai kormánybiztosunkat Magyarország német megszállása után a Gestapo letartóztatta, világos és egyszerű szavait azonban igazolta a történelem.
Voltak akkor is, akik messzebb láttak. Idősebb Antall József ezek közé a tiszteletre méltó emberek közé tartozott.
A messzebb látás képessége a józan gondolkodású és józan értékítéletű emberek fontos adottsága. Azoké, akik nem azt keresik, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket. Akik számára természetes, hogy segítsenek a bajbajutottakon. Akik nem azt kérdezik, hogy rajtuk ki segít, hanem a mások iránti tisztelettel és emberséggel megteszik mindazt, amit megtehetnek.
Ez tette természetessé, hogy 1939-ben a magyarok oly sokféleképpen segítettek a lengyeleknek. Ha kellett, munkát, iskolát, védelmező papírokat adtak. Akit lehetett, tovább menekítettek Európa valamelyik szabad országába, és ha kellett, lengyel zsidó gyerekeket rejtegettek katolikus árvaházban.
Támogattak és segítettek. Ha lehetett, hivatalosan, ha kellett, személyesen. Ki-ki ahogyan tudott.
És ez a messzebblátó képesség súgta meg a lengyel civilek és katonák ezreinek, hogy Magyarország felé vegyék az irányt.
Követték az évszázados utat. Azt az utat, amely az 1848-ban a császári seregből magyar földre szökő és a magyar seregben harcoló lengyel katonatisztek hősiességével volt kikövezve. Mert akár hiszik, akár nem, a magyarság nagy szabadságharcának minden huszadik tisztje lengyel volt Kossuth seregében.
És lélekben ezt az utat követték, csak éppen a másik irányba, azok a magyarok is, akik 1956 októberében a Poznańban történtek miatt vonultak az utcára. A mai napon ezért arról is illő megemlékeznünk, hogy ebből a szolidaritási tüntetésből született meg szabadságszerető nemzetünk forradalma. A forradalom, amely soha be nem hegedő sebet ejtett a szovjetrendszer megdönthetetlennek hitt falanszterén, és amely Kelet-Közép-Európa más nemzeteinek is példát és reményt jelentett…
De ezen az úton jártak azok a derék lengyelek is, akik azokban a hősies napokban vért adtak és gyógyszert küldtek az élet-halál harcot vívó budapestieknek.
Mert ők is messzebb láttak. Messzebb koruk hazug rendszerének szólamainál, messzebb a fegyverek gyilkos erejével támogatott kommunista propagandánál, messzebb a megfélemlítésnél és kiszolgáltatottságnál…
