Eminenciás Bíboros Úr!
Excellenciás Érsek Urak!
Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök Urak!
Tisztelt Elnök Urak!
Miniszterelnök Úr!
Házelnök Úr!
Miniszter Úr, Államtitkár Úr!
„…lépjünk ki kényelmességünkből, és legyen bátorságunk eljutni az összes perifériára” – fogalmazott Ferenc pápa nemrégiben megjelent apostoli levelében. „Menjünk” – szólítja fel nemcsak a papságot, de valamennyiünket, hiszen „mindannyian meghívást kaptunk”. Az se baj, ha közben „az utca sara összepiszkol minket” – buzdít a Szentatya.
Kedves Vendégeink!
Az év vége ünnepi emelkedettségét teljesíti ki, ha a fények mellett az árnyékra is figyelünk. A zsidó-keresztény hit kulturális körében a karitász sokféleképpen megfogalmazott parancs. Mélyen kifejezi ezt maga a betlehemi történet: egy istállóban húzódik meg egy fedél nélkül maradt család. A legszentebb ünnepek egyike – igen – istállóban, és nem palotában kezdődik.
Mai találkozónkon köszönetet szeretnék mondani az egyházaknak, mert a legmagasabbra tekintve ismerik a mélységet. Az üdvösséget és a nyomorúságot együtt látják. Ezért érthetik és érhetik el a társadalom és a gazdaság perifériáján élő embertársainkat.
Az embert, ha szűkölködik, sokféleképpen lehet és kell segíteni. Az éhezők, a hajléktalanok, a szenvedélybetegek, az idősek vagy a szegények mellé állni éppolyan missziós feladat, mint a lelki, erkölcsi segítség az igazságra szomjazóknak, a jó szóra, biztatásra váróknak.
Az egyházak támogató jelenléte a hétköznapokban mindenütt érzékelhető. Ott vannak az oktatásban, az egészségügyben, a szociális gondozásban. Intézményeiken keresztül gondoskodnak az elesettekről, a híveken keresztül odafordulnak a szűkölködőkhöz. A segítségnyújtás egyike a legfontosabb küldetésüknek, ami természetükből és vallott értékeikből fakad. E közösségek ereje pedig csak növekszik az által, hogy bőven jut a segítségből a közösségen kívüli világnak is.
Köszönettel tartozom Önöknek és az Önök által képviselt vallási közösségeknek, amiért áldozatosan végzik a rászorultak segítésének nehéz feladatát. Köszönöm azt is, hogy ezzel lehetővé tették másoknak, így feleségemnek és nekem is, hogy részt vállalhassunk ebben a munkában. Lélekújító élmény volt számunkra a fogyatékosokkal való találkozás, a betegek gyógyításán dolgozó orvosok és ápolók hitének, szeretetteljes igyekezetének megismerése, vagy a legrászorultabbak, a magukra maradt gyerekek felé forduló, ám mindenkire kiáradó és mindenkit megmozgató szeretet.
A személyes példaadás gyönyörű példái mozgósíthatják a minden emberben élő jót, cselekedetté formálva a jóakaratot. A szeretetben föloldódhat a hívők és a vallástól távol élők közötti távolság. A Szentatya a közönyösöket „emberibb, nemesebb, termékenyebb életstílusra és gondolkodásra” buzdítja, ami „méltóságba öltözteti útjukat a földön”.
Minden egyház, minden jóakaratú ember ennek az emberibb gondolkodásmódnak, lelki méltóságnak a szószólója. Így lehetünk az életszeretet, az öröm, a jó hír terjesztői. Elismerés és köszönet az emberi méltóságért, a sebek begyógyításáért, a remény megmaradásáért végzett munkájukért.
És akkor még nem szóltunk a segítő jóakarat más, emlékezetes megnyilvánulásairól. Arról, ahogyan az egyházak példaadóan segítettek a nyár eleji árvíz tragédiával fenyegető pillanataiban, majd a veszteséget szenvedettek támogatásában. Köszönöm, hogy nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is kifejezték a közösség gondjaival való azonosulásukat. A társadalmi felelősségvállalás így erősítette meg a nemzet tagjainak lelkéért érzett felelősséget.
Az adventi időszak évről évre megismétlődő esély az önvizsgálatra, a hálára és a megújulásra. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy idén ismét együtt lehetünk részesei ennek az ajándéknak, és együtt kérhetünk áldást az előttünk álló nehéz feladatok elvégzéséhez.
Felkérjük Erdő Pétert asztali áldásra.