Magyar Katonák, magyar Honvédek!
Mai közös ünnepünk első szava a hála.
Hála legyen az égnek, hogy a Kabuli Nemzetközi Repülőtéren szolgáló magyar Őr és Biztosító Kontingens második váltásának minden tagja hazatért. Hála legyen, hogy mindannyiukat épségben kapták vissza szeretteik.
Önök tökéletesen hajtották végre a parancsot, ami így szól: a számtalan nehéz feladaton túl mindenkit hazahozni, megjönni épségben!
Elszántság, kihívás, küldetéstudat és legfőképp a parancs visz egy katonát távoli országokba. Mégis legjobb visszaérkezni. Tudom, akad Önök között nem is egy, akit többen vártak haza, mint ahányan búcsúztattak az elutazáskor. A kiküldetés idején született gyermeküket csak hazatérésük után vehették először karjukba.
Tudniuk kell, hogy nemcsak gyermekeiknek, házastársuknak, szüleiknek és barátaiknak hiányoztak. Egy egész ország várta vissza Önöket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Vendégek!
Kabul nemzetközi repülőterét „Afganisztán kapujának” szokás nevezni. Mi már azt is tudjuk, hogy ez a kapu az egész afganisztáni hadművelet központi állomása. Elsődleges célpont. Állandó figyelem és veszély forrása. Valódi katlan, amelyet körülvesz és magas hőfokon tart a kitüntetett szerep. A Magyar Honvédség minden missziós munkája közül ez volt az egyik legnehezebb. A magyar katonák keményen dolgoztak azért, hogy ez a kapu végre egy biztonságosabb országba vezessen.
Katonáink büszkék lehetnek rá, hogy az elmúlt tíz esztendőben szabadságot vittek Afganisztánba. Ezzel a saját szabadságunkat is teljesebbé, erősebbé tették. Akkor is, amikor az őrfeladatok feszített monotóniájában védték a repteret. Akkor is, amikor végezték a nap rutinmunkáit. Akkor is, amikor tanították az afgán erőket, segítették az ott élő embereket, biztosították a békés életet, építkeztek, szállítottak, felügyeltek.
Nem véletlenül fogalmazott így Deák Ferenc, a haza bölcse: „a szabadság másokkal is megosztva nem fogy, hanem erősödik, és annál biztosabban áll, minél többen lehetnek részesei.”
Gondoljunk ma bajtársi tisztelettel és baráti szeretettel azokra, akiknek a piros-fehér-zöld zászló most is a távoli otthont jelenti. Gondoljunk azokra, akik maradtak, mert még maradniuk kellett. Ők százhetvenheten a mai napon is a haza jó hírnevét szolgálják a világ legerősebb békét szolgáló szövetségi rendszerében.
Magyarország a NATO tagjaként minden közös béketeremtő feladatból becsülettel kiveszi a maga részét. Érezzük a felelősséget, komolyan vesszük a kötelességünket. Ma, amikor a csapat visszafogadásáról szólunk, azt is tudatosítanunk kell, hogy ez a visszafogadás jelképes. A Magyar Honvédség egységei a közös cél érdekében csak földrajzi értelemben hagyták el Magyarországot. Valójában magukkal vittek egy darabot belőle.
Önök bizonyára tudják, hogy egy esztendővel ezelőtt meglátogattam az Afganisztánban szolgálatot teljesítőket. Találkoztam John Allen vezérezredessel is, a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erők akkori főparancsnokával, aki a következőket mondta: „Ha valahol magyar zászlót látok, nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a parancsot eredményesen végre fogják hajtani.”
Allen vezérezredes szavai egy másik kiváló katona, a törököket Magyarországról végleg kiűző Savoyai Jenő mondatait juttatták eszembe, aki az európai hadtörténet egyik legkiválóbb hadvezéreként közel 300 évvel ezelőtt a következőket mondta: „…tapasztalatból tudom, hogy a magyarok bátorságára és merészségére biztosan lehet számítani.”
Honvédek!
Köszönettel tartozunk Önöknek a hazától távol nyújtott, tiszteletet és elismerést érdemlő teljesítményükért.
Magyarország államfőjeként és a magyar honvédség főparancsnokaként minden honfitársunk nevében köszönöm Önöknek, hogy szolgálatuk minden percében sikerrel öregbítették hazánk becsületét. Az elnöki emlékérem, amelyet tavaly személyesen vittem el afganisztáni bajtársaiknak, és amit most Önöknek is nagy tisztelettel adok át, emlékeztesse Önöket a helytállásukért mondott köszönetre. És emlékeztesse Önöket arra is, hogy magyarként helytállni, Magyarországot méltón szolgálni egyet jelent azzal a mindössze négy egyszerű, mégis számunkra oly fontos szóból álló mondattal, amit Himnuszunk költője, Kölcsey Ferenc hagyott ránk, s amely így hangzik:
„A haza minden előtt.”
