Tisztelt amerikai Magyarok, kedves San Franciscóban élő Honfitársaim!
Október 27-ét írunk.
Ez a nap 57 évvel ezelőtti forradalmunk ötödik napjának dátuma. Az ötödik olyan nap, amely a szabadság reményével töltötte be Magyarországot. Az ötödik abból a világtörténelmi jelentőségű tizenkét napból, amikor egy maroknyi nép szabadságszeretete megrengette az addig megingathatatlannak hitt kommunista birodalmat, és amelynek hősiessége méltán rendítette meg a szabad polgári világot.
Ennek a 12 napnak a krónikájából ma már csaknem minden ismert a történészek előtt. A múlt feltárása percről percre, lépésről lépésre teszi követhetővé forradalmunk eseményeit az akkor még meg sem születettek számára is. Ami pedig még mindig feltárásra vár, idővel az is bizonyosan előkerül majd az egykori titkos, és sajnos szabadon még mindig nem kutatható volt szovjet levéltárak sötét pincéiből.
De ha fény derül is minden rejtegetetni próbált titokra és minden hazánk ellen elkövetett bűnre, akkor is igaz lesz, hogy a legteljesebb krónikák is csak elenyésző töredékét képesek tükrözni mindannak, ami azokban a napokban történt.
Mert az igazi forradalom nem az utcán született meg, hanem a szabadságot akaró magyarok millióinak lelkében.
A magyar szabadság elárulói, a népakaratot hitvány módon semmibe vevő összeesküvők és gyilkos karhatalmistáik hiába foglalták vissza a szovjet tankokkal rommá lövetett utcákat és tereket 1956. november 4-én. Hiába foglalták vissza mindazt, amit korábban csalással, megfélemlítéssel, hazugságokkal és terrorral egyszer már eloroztak a magyar néptől. Hiába vettek vissza mindent, ami jog és törvény szerint sohasem illette meg őket, és hiába tettek meg mindent azért, hogy fasiszta csőcseléknek, elvetemült gonosztevőknek és ellenforradalmároknak állítsák be azokat, akik felkeltek a történelem legtöbb áldozatot követelő, kíméletlen világrendszere ellen.
Hiába hirdették győztesnek magukat – nem foglaltak vissza semmit! Nem nyertek semmit! Mert a lelkünket sohasem sikerült leigázni.
Amikor a Budapest utcáin végigcsikorgó lánctalpak magyar nők és férfiak, fiatalok és felnőttek testén átgázolva nyitottak utat egy újabb véres megtorlásnak, amikor szabadságunk elárulói mind tort ülni gyülekeztek Nagy Imre és a forradalom megannyi neves és névtelen szabadságharcosa felett – valójában nem diadalmaskodtak.
Mert nincs az az erő, ami győzhetne egy szabadságszerető nemzet szabadságvágya és élni akarása felett. És ez nemcsak utólag bizonyult igaznak, már akkor is nyilvánvaló volt. 1956 Magyarországa, a magyar emberek millióinak elszántsága a szabad világ reményét jelentette.
Egy olyan reményt, aminek valóra válása 33 év múltán valóban kézzel fogható közelségbe került mindannyiunk számára. 1956 szellemisége 1989 és 1990 változásaiban vált tovább már fel nem tartóztatható erővé Magyarországon. Ekkor indult el elemi erővel mindaz, ami a szocialista világbirodalom végéhez és Európa újraegyesítéséhez vezetett.
Ezért amikor a forradalomra emlékezünk, mi, magyarok nem elbukott szabadságharcunk kezdetét ünnepeljük, hanem azt a napot, amely méltán lett egy maroknyi nép szabadságba vetett hitének, elszántságának és önfeláldozó hősiességének jelképévé. 1956. október 23-ikával az a nap vált piros betűs ünneppé szívünkben, amely napon a magyarság a szabadság nemzeteként született újjá a világ szemében.
Nagy büszkeség, hogy így történt. És, hogy megbizonyosodjunk erről, elég csak belelapozni a korabeli újságokba. A magyarországi helyzettel a szabad világ minden jelentős szerkesztősége élénken foglalkozott akkoriban.
A francia Le Figaro lapjain például ez jelent meg kereken 57 évvel ezelőtt: „… a magyarok a szovjet páncélosok mozgósítása ellenére csodálatra méltó hősiességgel folytatják a harcot. A harcok teljes erővel folynak Budapesten, de vidéken is több városra kiterjedtek már.”
A német Frankfurter Allgemeine Zeitung ezekkel a szavakkal tudósított 1956. október 27-éről: „Már senki sem vitathatja, hogy ebben a forradalomban az egész nép, a nép minden rétege összefogott – katonatisztek, közkatonák, munkások, polgárok és parasztok. A másik oldalon csak a szovjet csapatok és néhány csekista harcol. De nekik páncélosaik vannak, vadászrepülőik és modern fegyvereik. Meddig tarthat ez az egyenlőtlen harc? Meddig engedhetik meg maguknak más nemzetek, hogy az ENSZ-ben szót sem emelnek ellene, és csak nézik, ahogy egy hatalom, csak mert nagyhatalom, egy kis ország egész népén erőszakot követ el?”
