Tisztelt ünneplő Közösség! Hölgyeim és Uraim!
Észak-amerikai utamra készülve eszembe jutott egy lassan negyedszázados emlék. 1990 májusában, a békés polgári átalakulás első szabadon választott országgyűlésének legelső ülésnapján Varga Béla szimbolikus erejű beszédével tisztelt meg minket, akkori országgyűlési képviselőket.
Jól emlékszem a napra. Jól emlékszem arra a megilletődöttségre, amikor a rendszerváltó politikusnemzedék tagjaként először léptem át a Parlament küszöbét. Jól emlékszem azokra a pillanatokra, amikor 1990-ben először tettük le képviselői eskünket…
Mint ahogy emlékezetes maradt számomra az is, amikor az ülés kezdetén az akkor 87 éves Varga Béla emelkedett szólásra. Az az ember, akit még a második világháború utáni első demokratikus országgyűlés választott elnökévé 1946-ban, és aki egy évvel később emigrálni kényszerült a bolsevizmus túszává tett hazájából.
Az ő akkor elmondott szavai történelmi jelentőségűek voltak. Ő volt az az ember, aki egykori házelnökként személyében jelenítette meg a magyar szabadság és parlamentáris demokrácia jogfolytonosságát. Ő, aki az emigráció évtizedeit az Egyesült Államokban töltötte, Magyarország visszanyert szabadságának azon a reményteli és ünnepélyes tavaszi napján a magyar parlamentben elmondott beszédével azt tudatta a világ magyarságával, hogy a politikai emigráció korszaka lezárult. Ez az üzenet arról szólt, hogy leomlott végre az a fal, amely politikai nemzetünk tagjait oly sokáig, és oly sok fájdalmat okozva elválasztotta egymástól.
Ez a közel negyedszázados üzenet azért oly fontos mindannyiunknak, mert világossá teszi, hogy együvé tartozásunk szempontjából – ha akarjuk –semmilyen jelentősége sincs annak, ki hol, melyik országban, melyik kontinensen éli életét.
Szabadságunk és nemzeti önrendelkezésünk visszanyerésével a „disszidens” és „emigráns” szavakban testet öltő, magyart a magyarral évtizedekig szembeállító politikai megkülönböztetés – a szocializmus megannyi lelkeket mérgező hazugságával együtt – a történelem szemétdombjára került.
A békés polgári átalakulás óta senki sem mondhatja – különösképp nem a magyar állam képviselői –, hogy az emigrációban élők nem részei politikai nemzetünknek. 2010-ben ezért született meg a magyar országgyűlésben – példamutató egyetértéssel – az új állampolgársági törvény, amely szélesre tárja a kapukat mindazok előtt, akik a lelki közösség vállalása mellett, szabad akaratukból meghozott döntéssel, alkotmányos értelemben is a magyar állam polgáraivá kívánnak válni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Varga Bélának 1990-ben a magyar országgyűlésben elhangzott szavai az első lépéseket jelentették azon az úton, amelyen járva mi magyarok mindannyian közelebb kerülhettünk egymáshoz. Mindenkihez, akit összeköt a magyar név, a magyar szó, akinek jelentenek valamit Kölcsey, Madách, Ady és József Attila művei, és akik értik Márai vagy épp Nobel-díjas írónk, Kertész Imre megszenvedett tanúságról szóló könyveit. A kultúránál nincs jobb útlevél egymáshoz.
Persze nem mindegy, milyen útlevél lapul a zsebünkben. Varga Béla például 1990 tavaszán még úgy utazott Budapestre, hogy nem volt magyar útlevele. „…hontalan vagyok, de így is boldogan utazom” – mondta erről egy interjúban.
„…hontalan vagyok, de így is boldogan utazom.” Mennyi felszabadult öröm és mennyi elfojtott keserűség van ebben a néhány, mégis egy egész emberi sorsot felölelni képes szóban!
Hölgyeim és Uraim, kedves Los Angeles-i Magyarok!
Varga Béla, aki fél életét amerikai emigrációban töltötte, azt hirdette: „Szeretni kell egymást az embereknek. Nemcsak testvérek vagyunk, hanem nehéz sorsot átélt nemzet is. Ha mi nem szeretjük egymást, ha mi veszekszünk, hogyan várhatjuk el, hogy a világ szeressen bennünket?”
Érdemes Varga Bélára hallgatnunk. Érdemes szeretnünk és tisztelnünk egymást. Megbecsülnünk a jót, a sikert, a teljesítményt. Megbecsülnünk mindazt, ami egyedivé, érdekessé és értékessé tesz minket. Ha nem volnának meg bennünk ezek az értékek, aligha válhattunk volna a világ szemében is a szabadság nemzetévé. Márpedig 1956-ban végérvényesen azzá lettünk.
Ezért ideje elgondolkoznunk azon, nem olvassuk-e rosszul saját történelmünket, amikor csak sorstragédiáinkat látjuk meg benne?
Történelmünket olvashatjuk úgy is, hogy az nemes és kitartó küzdelmeinkről szól. Államiságunkért vívott ezredéves küzdelmünkről, szabadságunkért és függetlenségünkért megvívott harcainkról, európaiságunkért és önrendelkezésünkért megtett évszázados erőfeszítéseinkről.
És vajon kudarcot vallottunk-e bármelyikben ezek közül?
Épp ellenkezőleg. Céljainkat egytől egyig sikerre vittük. Ha nem így volna, ez az emlékhely is magányos lenne. De nem az.
Itt minden év októberében összegyűlnek a magyarok, hogy az 1956-os forradalomra és szabadságra emlékezzenek. Virágot hoznak, kifejezik hűségüket, szeretetüket.
